42. rész

(zene)

Kíváncsian kezdtem el felvenni a ruhákat, amiket Zayn kikészített nekem. Fogalmam sem volt, hogy ugyan mit találhatott ki. Kicsit rendbe hoztam magam a fürdőben is, és mire visszamentem a szobámba, ő már az ágyon ült.
- Kész vagy? - nézett fel rám, kérdőn.
- Igen, de hová megyünk? Kérlek, áruld el.
- Nemsokára megtudod, ígérem. - mosolygott, és odajött hozzám, majd végig simított az arcomon, de én lehajtottam a fejemet, mivel eszembe jutott a legutolsó találkozásunk, és, ahogyan elváltunk egymástól. Nem tudtam, hogy most mégis, hogy állunk, de nem kérdeztem rá. Úgy látszott, nem haragszik, és én nem akartam elrontani.
- Rendben. - bólintottam lassan. - Akkor menjünk. - mondtam, majd a kis táskámért nyúltam volna, ám Zayn visszafordított magához.
- Szeretlek, Lea. Tudod, ugye?
- Igen. - bólintottam. - Én is szeretlek. - suttogtam, aztán lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait, és egy lágy, kis puszit adtam rájuk. Végül aztán, amikor elváltunk egymástól, Zayn megfogta a bőröndömet, amibe a ruháimat pakolta, majd elindultunk.
- Várj, a szüleim? - torpantam meg hirtelen, amikor elmentünk a szobájuk előtt.
- Tudnak mindenről, nyugi.
- Csak én nem tudok semmiről? - kérdeztem, mire ő nevetve bólintott egyet.
- Ígérem, hamarosan számodra is kitisztul a kép. - biztosított.
Egy autó várt minket a ház előtt, amiben számomra egy ismeretlen férfi ült. Zayn nem mutatott be neki, sőt nem is szóltak egymáshoz. Amint mi beültünk a hátsó ülésre, ő azonnal elindult. Először megfordult a fejemben, hogy  visszavisz hozzájuk, de amikor láttam, hogy másfelé megyünk, azonnal elvetettem ezt a gondolatot. Nagyon kíváncsi voltam, de nem kérdezősködtem, mert tudtam, hogy úgysem árulna el semmit.
Meglepődtem, amikor az autó leparkolt a kikötőben, és Zayn kiszállt belőle, majd intett, hogy kövessem. Neki is volt egy bőröndje a csomagtartóban, így már biztos voltam benne, hogy elutazunk, csak azt nem tudtam, hogy hová.
- Gyere. - mondta halkan, miután megköszönte a sofőrnek az utat. Felém nyújtott kezét összekulcsoltam a sajátommal, és követtem őt. Egy hajóhoz értünk, amire felmentünk, miután megmutatta a jegyeket, amiket a zsebéből halászott elő. Kíváncsian néztem körbe, hátha itt lesznek a többiek, de csak ketten voltunk, és pár idegen ember. A kabátomat összehúztam magamon, mivel nagyon hideg volt ilyenkor éjszaka.
- Mostmár igazán elárulhatnád, hogy hová megyünk. - fordultam felé, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, mire én szomorúan néztem rá.
- Kibírod. - suttogta, aztán megcsókolt, majd bementünk a hajó belsejébe. Egyszerű szárnyashajóval utaztunk, ami úgy nézett ki belülről, mint egy busz, csak tágasabb volt. Elfoglaltuk a helyünket, középen. Én ültem az ablakhoz, és amint helyet foglaltunk azonnal hozzábújtam Zaynhez.
- Legalább annyit mondj, hogy mennyi ideig tart az út.
- 5 óra, körülbelül. - válaszolt, mire én nagy szemekkel néztem fel rá.
- Olyan sok? - csodálkoztam.
- Alhatsz addig, és úgy kevesebbnek fog majd tűnni. - simított végi a kezemen, én bólintottam, majd adtam neki egy puszit, és a fejemet a vállára döntöttem. Csendben voltunk, én egy kis ideig még néztem ki az ablakon, majd elindult a hajó, én pedig elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Zayn mocorog, így engem sikeresen felébresztett. Álmosan néztem fel rá, hogy mi történt.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. - mondta.
- Nem baj. - dörzsöltem meg a szememet. - Mennyi időt aludtam?
- 4 órát, én is most ébredtem.
- Értem. - bólintottam, majd visszabújtam hozzá, de már nem akartam aludni. Inkább kinéztem az ablakon, és a látvány azonnal megragadott. A vízen nagyon szépen tükröződtek a felkelő nap sugarai, gyönyörű látvány volt.

- Csodálatos. – suttogtam, de úgy, hogy Zayn is hallja.
- Igen, szerintem is. – mondta, közben pedig átkarolt a kezével, és a mellem alatt megfogta az enyémet.
Lenéztem összekulcsolt kezünket, és hirtelen olyan megnyugvást éreztem, mint még soha. Történhet bármi, mi ketten mindig együtt leszünk. Tudtam, hogy számíthatok rá, éreztem, mellettem, van.
Amikor egyre közelebb kerültünk a célhoz, én egyre izgatottabb lettem, hogy ugyan hová megyünk. Volt ugyan egy sejtésem, de nem éltem bele magam, mert nem akartam aztán csalódni. Viszont amikor aztán a hajó megállt reggel 7 órakor, és kiszálltunk, csillogó szemekkel fordultam a szerelmem felé, aki vigyorogva nézett rám.
 - Párizs? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
- Örülsz?
- Úristen, igen! Nagyon. –Nevettem, majd a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.
Nevetve engedett el, miután elváltak ajkaink. Elővett egy sapkát és egy szemüveget, amit feltett, én pedig vigyorogva vártam. Nem láttam még semmit a városból, de a tábla, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy Paris megerősítette a sejtésemet, miszerint a szerelem és a divat fővárosában voltunk. Egy taxival mentünk a szállodához, amiben meg fogunk szállni. Egész úton az ablakhoz tapadva bámultam kifelé, és csak néztem a várost. Kicsi korom óta szeretnék eljutni ide, de sajnos még nem volt rá lehetőségem, egészen idáig. Elmondhatatlanul boldog voltam.

Sajnos nem tartott sokáig az út, és hamar megállt az autó egy hatalmas, és gyönyörű szálloda előtt. A szállodai szobánk is legalább olyan szuperül nézett ki, mint a hotel kívülről. A kilátásról nem is beszélve. Gyönyörű volt, egyszerűen elbűvölt. Kimentem az erkélyre és gyönyörködtem az Eiffel-toronyban. Egyszer csak azt éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy csak Zayn lehet az.
- Hihetetlen, annyira fantasztikus. – mondtam halkan. – El sem hiszem, hogy itt vagyok.
- Hidd csak el. – mosolygott.
- Miért jöttünk ide, Zayn? – kérdeztem.
- Mert tudom, hogy mennyire szerettél volna eljutni ide, és én azt akartam, hogy velem gyere, így elhoztalak. Ez amolyan bocsánatkérő kis ajándék is, amiért egy barom voltam. Ne haragudj. – fordított meg, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, így hátat fordítottam a csodálatos Párizsnak.
- Nem haragszom, megértem, hogy ideges lettél. Azt hiszem, hogy én is hasonlóan reagáltam volna.
- Én csak.. egyszerűen csak nem akarlak elveszíteni. Annyira rossz, hogy tudom, hogy bármikor elveszíthetlek, hogy többé talán nem láthatlak. Ettől a tudattól egyszerűen megőrülök. Én még soha nem éreztem így, és nem tudom kezelni az érzéseimet. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom. Csak azt tudom, hogy mióta velem vagy, minden annyira más, annyira varázslatos és egyszerű. Fáj, mert nagyon szeretlek, és .. Istenem, ez olyan nehéz. – suttogta, majd felemelte a fejét, hogy a könnyeket vissza tudja tartani, de nem sikerült neki.
- Zayn. – suttogtam megtörten, és a kezemet az arcára tettem, hogy nézzen rám, így is tett. Szeme könnyes volt, arca szomorú, meggyötört. Talán most értettem meg igazán, hogy ő mit is érezhet. Mondani akartam valami, hogy kicsit megnyugtassam, de nekem is nehezen jöttek a szavak.
- Ez nekem nagyon rossz, és nagyon nehéz. – folytatta végül. – De én elfogadom a döntésedet. Veled leszek, ameddig csak az idő engedi, ameddig csak lehet, és segíteni fogok neked, mindenben. Mindig itt leszek, bármiben számíthatsz rám. Szeretlek annyira, és fontos vagy nekem annyira, hogy tiszteletben tartsam a döntésedet. Akármennyire is nehéz.
- Köszönöm. – suttogtam könnyes szemekkel, majd letöröltem az ő arcát is, és hozzábújtam.
Szerettem volna még mondani valamit, hogy mennyire hálás vagyok neki, és mennyire szeretem őt, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, hogy nem is kell. Csak álltunk ott, és szorosan szorítottuk egymást. Ez volt a kapcsolatunk egyik legérzelmesebb, legszomorúbb, legfájdalmasabb pillanata. Talán itt pecsételődött meg az egész. Tudtuk, hogy már elválaszthatatlanok leszünk, és mindent meg fogunk tenni, hogy a lehető legtöbb időt tölthessük majd együtt, hogy ne veszekedjünk, ne legyünk dühösek egymásra. Soha nem éreztem még ilyen biztonságban magam, mint a karjaiban.
Zayn kicsit eltávolodott tőlem, én pedig érdeklődve néztem rá.
- Mit szólnál, ha kipakolnák, lemennénk reggelizni, aztán pedig kimennénk a városba? – kérdezte. Úgy láttam, hogy sikerült megnyugodnia, rendezte az érzéseit, már nem sírt, és az arca sem volt könnyes.
- Rendben. – egyeztem bele mosolyogva. Nem akartam már szomorkodni, és szerintem ő is így volt vele.
Adott egy kisebb csókot a számra, majd bementünk, és közösen pakoltuk ki a cuccokat. Közben megtudtam, hogy 4 napig leszünk itt, ami ugyan nem sok, de nem zavart. Örültem, hogy egyáltalán itt vagyunk.
Miután elpakoltunk még átöltöztünk, és csak az után mentünk le a hotel éttermébe, ahol rengeteg finomság közül választhattunk. Bő fél óráig tartott mire jóllaktunk, mert beszélgettünk is közben. Igazán jó hangulatban telt a reggeli, de én már tűkön ülve vártam, hogy Zayn is végezzen, mert ki akartam menni minél hamarabb a városba.

- Jól van, látom, már nem bírsz magaddal, menjünk. - mondta nevetve, én pedig azonnal felpattantam, amit ő fejcsóválva nézett.
- Az Eiffel-toronyhoz menjünk először. - kértem, amikor kimentünk a hotel bejáratán.
- Rendben, oda megyünk, ahová csak akarod. - mosolygott.
A szálloda autójával vittek el minket a toronyhoz, mivel mi nem ismertük a környéket, és nem akarunk eltévedni, ezért igénybe vettük a recepciós férfi ajánlatát. Hamar oda értünk, csupán pár percig tartott az út. Ámulva néztem felém tornyosuló gyönyörűségre. Sok ember volt itt, de Zayn elintézte, hogy ne kelljen kivárnunk a sort, így mi azonnal felmehettünk.
- Ez elképesztő. - mondtam tátott szájjal, amikor már fent voltunk a tetején. Zayn mögém állt, és átkarolta a derekamat, úgy néztük az elénk táruló várost.
- Varázslatos. - suttogta a fülembe. - Ahogyan te is az vagy.
- El sem hiszem, Zayn, annyira köszönöm, hogy elhoztál ide. Nagyon szeretlek. - hálálkodtam, és megfordultam.
- Én köszönöm, hogy vagy nekem, és, hogy boldoggá tettelek. Szeretlek. - mondta, majd megcsókolt, én pedig viszonoztam.


Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, nincs mentségem, egyszerűen csak nem volt kedvem. Igérem, hogy a következőre már nem kell majd ennyit várnotok! Remélem, hogy tetszett azért, és írtok majd komikat! A mésik szomorú hír pedig, hogy sajnos már nemsokára vége ennek a sztorinak. Nem szeretném tovább húzni, mert úgy érzem, nincs értelme. 2-3 rész lesz még. Sajnálom.
u.i: az új kinézetről mit gondoltok? Tetszik, vagy a régi jobb volt?