40. rész

(zene)

Danielle szemszög

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor elmentem Liamhez, és elmondta, hogy Lea mit tett.Én nagyon sajnáltam a barátnőmet, és szerettem, de egyben dühös is voltam rá. Gondoltam, hogy nehéz most neki, de a menekülés nem megoldás semmire. Többször próbáltam őt felhívni, de a szám már nem volt elérhető. Tehetetlen voltam, mivel nem tudtam hová ment, így esélytelen volt, hogy esetleg felkeressem és észhez térítsem. Persze a fiúk csak találgatnak, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen hirtelen elment, míg én teljesen tisztában voltam vele. Zayn ki volt készülve, szétesett. Nagyon szomorú volt, nem evett, nem beszélt senkivel, csak feküdt a szobájában, és néha kiment cigizni. A fiúk tanácstalanok voltak, nem tudták, mit kellene csinálniuk, hogy Zayn kicsit jobbkedvű legyen, hiszen még arról sem volt fogalmuk miért tette ezt Lea.
Már a második napom volt a fiúknál, amikor is nem bírtam tovább nézni Zayn szenvedését, ezért behívtam Liamet a szobánkba, hogy elmondjam neki, amit tudtam.
- Miről van szó? - kérdezte érdeklődve a szerelmem.
- Leáról. Tudom, hogy miért ment el. - hajtottam le a fejemet.
- Mi? Akkor menjünk, és mondjuk el Zaynnek. - pattant fel, de én megfogtam a kezét, és visszarántottam.
- Várj! Nem olyan egyszerű.
- Miért? Mi a baj, Dani? - fogta meg a kezemet gyengéden.
- Lea.. szóval .. leukémiás. - súgtam.
- Micsoda? - nézett rám megütközve.
- Amikor itt voltam múlthéten, zokogva jött haza az orvostól, és addig faggattam, ameddig nem mondta el.
- De még lehet rajta segíteni, ugye? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem biztos, Liam. - ráztam meg a fejemet, miközben a könnyeim lassan utat törtek maguknak lefelé az arcomon, ő pedig azonnal az ölébe húzott és magához ölelt, majd nyugtatóan a hátamat kezdte el simogatni.
- El kell mondanunk Zaynnek.
- Megígértem, hogy tartom a számat. - néztem fel az arcába.
- Kicsim, Zayn össze van törve, joga van tudni. - motyogta a fülembe. - Képzeld el, hogy fogja magát érezni, amikor kiderül, és már késő lesz. Hidd el, neked is hatalmas bűntudatod lesz, amiért nem szóltál neki, és soha nem fogja nekünk megbocsátani. Ha akarod, majd én elmondom, de sajnálom, nem bírok eltitkolni egy ilyen dolgot az egyik legjobb barátom elől.
Hosszas győzködés után beláttam, hogy Liamnek igaza van, így beleegyeztem, de én akartam elmondani neki. Liam nyugtatásképpen velem jött, így végül együtt avattuk be Zaynt, mivel nekem másodszorra már nem igazán jöttek a szavak. Életem legszomorúbb percei voltak, és szívszorító látvány volt úgy látni a barátunkat. Eddig is nagyon lelombozott volt, de a rossz hír után, szinte megsemmisült. Szó nélkül állt fel, és hagyott ott minket. Bárcsak ne kerültem volna soha ilyen helyzetbe.

Lea szemszög

Fáradtan mentem haza a délutáni bevásárlásból, ahová anyu elküldött. Lehajtott fejjel bandukoltam, és csak akkor néztem fel, amikor az utcánkba értem, ám ekkor meg is torpantam attól, akit láttam a házunk előtt, az autónak dőlve. Egy pillanatra megrémültem, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, majd végül erőt vettem magamon, és folytattam tovább az utamat. Amikor a házunkhoz értünk úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy itt van, és próbáltam mellette elmenni, de ahogy azt gondoltam, nem engedte.
- Lea. - ért utól, és megállított.
- Minek jöttél ide? - kérdeztem, de közben nem néztem rá. - Világosan megmondtam, hogy ne keress.
- Beszélnünk kell.
- Nincs miről beszélnünk. - ráztam meg a fejemet esetlenül.
- Szerintem meg igen. Tudok mindent. - mondta, mire én felkaptam a fejemet és ijedten néztem a karikás, fáradt szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mind szoktak. Nem voltak tele élettel, vidámsággal. Fáradtságot tükröztek, letörtséget, ahogy az egész arca. Soha nem láttam még őt ennyire letörtnek, de még így is nagyon jól nézett ki.
- Honnan..? Persze, Danielle. - szorítottam össze a szemeimet. - Nem érdekes Zayn, menj el kérlek. Jobb lesz így. - súgtam és lenyeltem a torkomba keletkező gombócot.
- Lea, hagyd abba ezt a viselkedést! Azt hiszed, hogy azzal, ha ellöksz magadtól majd minden rendben lesz? Hát közlöm veled, hogy nem! Elhiszem, hogy szörnyű érzés, de szerinted nekem nem az? Kibaszottul hiányoztál ebben a pár napban, amit külön töltöttünk, és amikor Danielle és Liam elmondta, hogy miért mentél el, úgy gondoltam, hogy mindennek vége. Összetörtem, egyszerűen magamba roskadtam, nem bírtam. Órákig zokogtam a szobámban, és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek a rossz álomnak, mert egyszerűen megőrülök! Utálom a gondolatot, hogy elveszíthetlek, és nem teszed könnyebbé. Együtt talán túljuthatnánk ezen, ha nem taszítanál el mindenkit, akinek egy kicsit is fontos vagy. Veled akarok lenni, addig, ameddig ez a szörnyűség véget nem ér. Veled akarok lenni, amikor kilábalsz ebből. Szeretlek, úgyhogy kérlek, engedd, hogy itt legyek. - halkult le a végére a hangja, és szomorú, kétségbeeset tekintettel nézett rám, míg én fölbegyökerezett lábakkal, és könnyektől elárasztott arccal álltam. Nem tudtam, mit mondjak, így csak csendben álltunk és néztük egymást.
- Nem akartok bejönni? Talán nem az utcán kellene ezt megbeszélnetek. - hallottam meg a hátam mögül anyu hangját. Bólintottam, aztán befelé indultam, Zayn pedig követett. A táskákat odaadtam anyunak, mi pedig felmentünk a szobámba. Leültem az ágyamra, de ő állva maradt. Pár percig csendben voltunk, majd én szólaltam meg először.
- Én csak.. egyszerűem csak félek, Zayn. - néztem fel az arcára.
- Tudom. - jött oda hozzám, majd ő is leült mellém. - Tudom, Lea. Ez nagyon szörnyű dolog, amin most keresztül kell menned, de én itt akarok lenni melletted. Segíteni akarok neked, amiben csak tudok. Szeretlek, és nem akarlak magadra hagyni. Könyörgöm, hagyd, hogy itt legyek. - fogta meg a kezemet.
- Nem akarom, hogy így láss. - hajtottam le a fejemet. - Nem akarlak belekeverni ebbe, mert tudom, hogy rossz lesz. Kegyetlen lesz, és nem akarlak belevinni ebbe a szenvedésbe, ami rám vár.
- Kicsim, édesem nem foglak magadra hagyni, ezt nem kérheted tőlem. Szerinted tudnám folytatni a dolgomat úgy, ahogy eddig? Szerinted tudnám tovább élni az életemet úgy, mintha semmi nem történt volna? Lehetetlent kérsz. - lehelte.
- De ez annyira nehéz. Nem akarom, hogy a fiúk, vagy bárki sajnálkozva nézzen rám. Ez olyan megalázó.
- Ne beszélj butaságokat. A fiúk is biztosan melletted lesznek, és ők is segíteni szeretnének majd, senki nem fog rád szánakozva tekinteni. Szeretnek téged.
- Akkor is, én úgy érzem, hogy egyedül kell ezt végig csinálnom. Ezer más dolgotok van, mint velem törődni.
- Hagyd abba, kérlek. - simított végig az arcomon. - Fogadd el végre, hogy nem foglak magadra hagyni, együtt megoldjuk. Együtt leszünk, boldogan, és csak ez számít. Gondolj arra, hogy milyen jó lesz, ha ennek az egésznek vége. - döntötte homlokát az enyémnek. 
- Szereltek, Zayn. - suttogtam, könnyeimmel küszködve. - Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg neked, hogy ilyen vagy. Annyira szeretlek. - öleltem meg, és azonnal kitört belőlem a zokogás.
- Ne sírj, kérlek. - dünnyögte a fülembe, de hallottam, hogy elcsuklott a hangja. Kicsit eltoltam magától, és ránéztem, így láttam, hogy könnyesek a szemei, majd egy kis könnycsepp elindult lefelé az arcán. - Olyan igazságtalan ez. - rázta a fejét hitetlenkedve. Nem szóltam semmit, csak bebújtam a karjaiba. Aranyos volt, de valahogy én nem tudtam abban bízni, hogy boldog vége lesz ennek az egésznek.

Imádlak titeket, köszönöm a 10 komit az előző részhez! Remélem ez is tetszett! :)