41.rész

Az elmúlt napokban, hetekben nem csináltam mást, csak egyik orvostól mentem a másikhoz. Szinte már a kórházban éltem. Ez a helyzet nagyon megviselt engem, fáradt voltam és kedvetlen. Egyedül a Zaynnel töltött idők dobták kicsit fel a kedvemet, ő gyakran elfelejtette velem, hogy mi van körülöttem.
Időközben el kellett döntenem, hogy akarok-e kemoterápiás kezelést, én pedig hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem. Azt mondta az orvosom, nagyon kevés az esélye annak, hogy felépüljek, így én elutasítottam a kezelést.  Nagyon leszívná az összes erőmet, hullana hajam, és még megannyi rossz dolog. Ha talán kicsivel több esély lenne a felépülésre, de így nem akartam.  Az utolsó heteket, hónapokat nem úgy szerettem volna eltölteni, hogy teljesen ki vagyok készülve. Én szerettem volna maradni, saját magam. Nem egy olyan személy, akit teljesen leépített a kemoterápia. Az orvosom először nem helyeselte az ötletet, de miután rájött, hogy nem tudja megváltoztatni a döntésemet nem erősködött. Ettől függetlenül gyakran kell majd járnom vizsgálatra, és gyógyszereket is fogok szedni. Főként fájdalomcsillapítókat.
A szüleim nehezen fogadták, főleg az anyukám, de egy hosszas beszélgetés után elfogadta, hogy mit akarok.  Tudom, hogy nehéz ez nekik, ugyanúgy, ahogy nekem, de nem tudják megváltoztatni a döntésemet. Akármennyire is szeretnék, itt most senkinek nem választhat helyettem.
A számomra legnehezebb beszélgetés még hátra van, Zayn még nem tudja. Tudtam, hogy nagyon ki fog akadni, de minél hamarabb túl akartam rajta lenni.  Előre sejtettem, hogy nem fog örülni.

- Szia. – köszöntem neki, amikor bementem a házba, és rátaláltam a konyhába. Nem költöztem vissza hozzájuk, úgy gondoltam, hogy már a szüleimmel maradok.
- Szia. – nézett rám mosolyogva, én pedig odamentem hozzá és a mellette lévő széken foglaltam helyet, majd adtam egy puszit az arcára. – Jól vagy?
- Aha. – bólintottam. – Többiek?
- Niall a szobájában. Liam Daniellenél, Harry és Louis pedig nem tudom. Gyere, menjünk a szobámba.
- Rendben. – mondtam, aztán felálltunk, és felsétáltunk a saját szobájába.
- Örülök, hogy itt vagy. Szerettem volna én is elmenni hozzád, de megelőztél. – kuncogott és közben magához ölelt, aztán megcsókolt.
- Valamit el kell mondanom, Zayn. Azért jöttem. – hajtottam le a fejemet, miután elváltunk egymástól.
- Micsodát? – kérdezte, és a kis kanapéra mutatott, hogy üljünk le.
- Szóval.. – kezdtem, de nehezen jöttek a szavak. Nagyon nehezen.
- Igen? Megijesztesz. – nézett rám félve.
- Én.. – kezdtem el újra, de megint megakadtam.
- Lea, nekem bármit elmondhatsz.
- Tudom, de ez olyan nehéz. – sóhajtottam. Nem sírtam, sikerült visszatartanom a könnyeket, amik kikívánkoztak. Az elmúlt hetekben már annyiszor rám jött, hogy sikerült megtanulnom nem kimutatni őket.  
- Csak mond ki. – biztatott, de láttam rajta, hogy fél. Az utóbbi időben nem beszéltünk nagyon a betegségemről, mert érzékenyen érintette mindkettőnket ez a téma.
- Nem fogok kemoterápiára járni. – mondtam, aztán gyorsan lehajtottam a fejemet. Pár percig csendben voltunk, aztán amikor már nem bírtam, lassan felnéztem az arcába. Megdöbbenve, hitetlenkedve nézett.
- Mi? – kérdezte. – Most csak hülyéskedsz, ugye?
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Sajnálom, Zayn. Sokat gondolkodtam ezen, és már véglegesen eldöntöttem.
- Eldöntötted? És nem érdekel, hogy a körülötted lévő emberek mit gondolnak?
- De, persze, hogy érdekel! Viszont ez az én életem, senki más nem dönthet róla, csak én!
- Lea, nem teheted ezt! Még csak 18 éves vagy, még előtted az élet, és te csak így eldobod magadtól?
- Zayn, az esély arra, hogy túlélem kevesebb, mint 20%! Az kevés, nagyon kevés!
- Mégis több mint a semmi. Nem teheted ezt. – rázta a fejét kétségbeesetten.
- Sajnálom, Zayn. – néztem szomorúan a szemeibe.
- Ezt nem akarom elhinni, egyszerűen nem megy! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc. – temette a kezeibe az arcát.
- El kell fogadnod a döntésemet. Ha szeretsz, elfogadod. – simítottam a kezemet az övére, ám ő dühösen ellökte onnan, majd felpattant mellőlem.
- Hát épp ez az, szeretlek, és ezért nem akarom elfogadni! Hogy kérhetsz ilyet tőlem? Hogy gondolod? Ha már rám nem is, de legalább gondolj kicsit a szüleidre! Szerinted nekik ez milyen? Fogalmad sincs róla, hogy milyen érzés megtudni azt, hogy a szerelmed halálos beteg! Fogalmad sincs!  Ne legyél már ennyire önző! – kiabált.
- Igazságtalanul viselkedsz velem, Zayn! Szerinted nekem olyan könnyű? Azt hiszed annyira, könnyen hoztam meg ezt a döntést? Azt hiszed, hogy olyan egyszerű nekem? Szerinted nekem milyen volt megtudni ezt? Hát közlöm, hogy kicsit sem könnyebb, mint neked! Nem értem milyen jogon vágsz ilyeneket a fejemhez! Kicsit sincs most igazad, egyáltalán nincs! – kiabáltam már én is. – Egyáltalán nem én vagyok az önző, hanem te! Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk. Azt hittem mellettem fogsz állni, de úgy látszik tévedtem! Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most megyek. Gondolkodj el magadon! – vágtam még hozzá, majd ott hagytam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

Szomorúan hagytam el a házat, és gyalog tettem meg az utat hazafelé, ami így kicsit több mint fél óráig tartott. Nem gondoltam, hogy Zayn ennyire nekem fog esni. Tudtam, hogy dühös lesz, de ez, hogy így engem hibáztat, és ilyeneket vág majd a fejemhez, erre igazán nem számítottam. Letört voltam ez után a beszélgetés után, letört voltam még pár nappal a beszélgetésünk után is. Főleg, hogy Zayn egyáltalán nem keresett. Már 3 nap telt el, de ő még csak egy üzenetet sem küldött. Én fel akartam egyszer hívni, de kinyomta, így nem próbálkoztam utána. Fogalmam nem volt, hogy most mégis, hogy állunk egymással. Bíztam benne, hogy hamarosan felkeres. Nagyon szerettem volna vele beszélni, megölelni, megcsókolni, mert hiányzott. Bántott, amiért összevesztünk.
Anyu is észre vette rajtam, hogy valami baj van, amire a vacsora után rá is kérdezett.
- Baj van, kicsim? Mostanában olyan letörtnek tűnsz, és Zaynt sem láttam már itt pár napja.
- Kicsit összevesztünk. Nem fontos. – vontam vállat. – Biztosan kibékülünk hamarosan, mint mindig. – villantottam rá egy bágyadt mosolyt, hogy némiképpen megnyugodjon, de való igaz, ő és apu sem voltak a legjobb lelki állapotban mostanában.
- Biztos? Ha valamiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. – simított végiga arcomon.
- Tudom, és köszönöm. Szeretlek, anyu. – öleltem magamhoz.
- Én is téged, kicsim. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. – sóhajtott.
- Most megyek, lefekszem, mert kezdek elfáradni.
- Rendben. – engedett el, majd gyorsan el is fordult. Ebből gondoltam, hogy megint sír, mint mostanában gyakran.
- Jó éjt. – súgtam, aztán gyorsan feliszkoltam a szobámba, ahol én is eleresztettem pár könnyet, majd elmentem fürödni, aztán befészkeltem magam az ágyba, és rövid időn belül aludtam is.

Az éjszaka közepén valami mocorgásra, pakolásra keltem. Félve nyitottam ki a szememet, majd kapcsoltam fel az éjjeli kislámpámat, és némiképp megnyugodtam, amikor megláttam, hogy Zayn áll a szobámban. A kezében egy táska volt, és mindenféle ruhát tett bele a szekrényemből.
- Zayn? Te mit keresel itt? – kérdeztem álmosan, miután magamhoz tértem.
- Öltözz fel, oda tettem neked ruhát. – mutatott a székemre, ahol tényleg ott volt pár darab, de a tekintetemet rögtön visszavezettem rá, és éretlenkedve vizslattam. Mit akar az éjszaka közepén?
- Miért? Hová megyünk?
- Meglepetés. –jött oda hozzám, és adott egy puszit. – Siess, mert elkésünk!