42. rész

(zene)

Kíváncsian kezdtem el felvenni a ruhákat, amiket Zayn kikészített nekem. Fogalmam sem volt, hogy ugyan mit találhatott ki. Kicsit rendbe hoztam magam a fürdőben is, és mire visszamentem a szobámba, ő már az ágyon ült.
- Kész vagy? - nézett fel rám, kérdőn.
- Igen, de hová megyünk? Kérlek, áruld el.
- Nemsokára megtudod, ígérem. - mosolygott, és odajött hozzám, majd végig simított az arcomon, de én lehajtottam a fejemet, mivel eszembe jutott a legutolsó találkozásunk, és, ahogyan elváltunk egymástól. Nem tudtam, hogy most mégis, hogy állunk, de nem kérdeztem rá. Úgy látszott, nem haragszik, és én nem akartam elrontani.
- Rendben. - bólintottam lassan. - Akkor menjünk. - mondtam, majd a kis táskámért nyúltam volna, ám Zayn visszafordított magához.
- Szeretlek, Lea. Tudod, ugye?
- Igen. - bólintottam. - Én is szeretlek. - suttogtam, aztán lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait, és egy lágy, kis puszit adtam rájuk. Végül aztán, amikor elváltunk egymástól, Zayn megfogta a bőröndömet, amibe a ruháimat pakolta, majd elindultunk.
- Várj, a szüleim? - torpantam meg hirtelen, amikor elmentünk a szobájuk előtt.
- Tudnak mindenről, nyugi.
- Csak én nem tudok semmiről? - kérdeztem, mire ő nevetve bólintott egyet.
- Ígérem, hamarosan számodra is kitisztul a kép. - biztosított.
Egy autó várt minket a ház előtt, amiben számomra egy ismeretlen férfi ült. Zayn nem mutatott be neki, sőt nem is szóltak egymáshoz. Amint mi beültünk a hátsó ülésre, ő azonnal elindult. Először megfordult a fejemben, hogy  visszavisz hozzájuk, de amikor láttam, hogy másfelé megyünk, azonnal elvetettem ezt a gondolatot. Nagyon kíváncsi voltam, de nem kérdezősködtem, mert tudtam, hogy úgysem árulna el semmit.
Meglepődtem, amikor az autó leparkolt a kikötőben, és Zayn kiszállt belőle, majd intett, hogy kövessem. Neki is volt egy bőröndje a csomagtartóban, így már biztos voltam benne, hogy elutazunk, csak azt nem tudtam, hogy hová.
- Gyere. - mondta halkan, miután megköszönte a sofőrnek az utat. Felém nyújtott kezét összekulcsoltam a sajátommal, és követtem őt. Egy hajóhoz értünk, amire felmentünk, miután megmutatta a jegyeket, amiket a zsebéből halászott elő. Kíváncsian néztem körbe, hátha itt lesznek a többiek, de csak ketten voltunk, és pár idegen ember. A kabátomat összehúztam magamon, mivel nagyon hideg volt ilyenkor éjszaka.
- Mostmár igazán elárulhatnád, hogy hová megyünk. - fordultam felé, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, mire én szomorúan néztem rá.
- Kibírod. - suttogta, aztán megcsókolt, majd bementünk a hajó belsejébe. Egyszerű szárnyashajóval utaztunk, ami úgy nézett ki belülről, mint egy busz, csak tágasabb volt. Elfoglaltuk a helyünket, középen. Én ültem az ablakhoz, és amint helyet foglaltunk azonnal hozzábújtam Zaynhez.
- Legalább annyit mondj, hogy mennyi ideig tart az út.
- 5 óra, körülbelül. - válaszolt, mire én nagy szemekkel néztem fel rá.
- Olyan sok? - csodálkoztam.
- Alhatsz addig, és úgy kevesebbnek fog majd tűnni. - simított végi a kezemen, én bólintottam, majd adtam neki egy puszit, és a fejemet a vállára döntöttem. Csendben voltunk, én egy kis ideig még néztem ki az ablakon, majd elindult a hajó, én pedig elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Zayn mocorog, így engem sikeresen felébresztett. Álmosan néztem fel rá, hogy mi történt.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. - mondta.
- Nem baj. - dörzsöltem meg a szememet. - Mennyi időt aludtam?
- 4 órát, én is most ébredtem.
- Értem. - bólintottam, majd visszabújtam hozzá, de már nem akartam aludni. Inkább kinéztem az ablakon, és a látvány azonnal megragadott. A vízen nagyon szépen tükröződtek a felkelő nap sugarai, gyönyörű látvány volt.

- Csodálatos. – suttogtam, de úgy, hogy Zayn is hallja.
- Igen, szerintem is. – mondta, közben pedig átkarolt a kezével, és a mellem alatt megfogta az enyémet.
Lenéztem összekulcsolt kezünket, és hirtelen olyan megnyugvást éreztem, mint még soha. Történhet bármi, mi ketten mindig együtt leszünk. Tudtam, hogy számíthatok rá, éreztem, mellettem, van.
Amikor egyre közelebb kerültünk a célhoz, én egyre izgatottabb lettem, hogy ugyan hová megyünk. Volt ugyan egy sejtésem, de nem éltem bele magam, mert nem akartam aztán csalódni. Viszont amikor aztán a hajó megállt reggel 7 órakor, és kiszálltunk, csillogó szemekkel fordultam a szerelmem felé, aki vigyorogva nézett rám.
 - Párizs? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
- Örülsz?
- Úristen, igen! Nagyon. –Nevettem, majd a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.
Nevetve engedett el, miután elváltak ajkaink. Elővett egy sapkát és egy szemüveget, amit feltett, én pedig vigyorogva vártam. Nem láttam még semmit a városból, de a tábla, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy Paris megerősítette a sejtésemet, miszerint a szerelem és a divat fővárosában voltunk. Egy taxival mentünk a szállodához, amiben meg fogunk szállni. Egész úton az ablakhoz tapadva bámultam kifelé, és csak néztem a várost. Kicsi korom óta szeretnék eljutni ide, de sajnos még nem volt rá lehetőségem, egészen idáig. Elmondhatatlanul boldog voltam.

Sajnos nem tartott sokáig az út, és hamar megállt az autó egy hatalmas, és gyönyörű szálloda előtt. A szállodai szobánk is legalább olyan szuperül nézett ki, mint a hotel kívülről. A kilátásról nem is beszélve. Gyönyörű volt, egyszerűen elbűvölt. Kimentem az erkélyre és gyönyörködtem az Eiffel-toronyban. Egyszer csak azt éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy csak Zayn lehet az.
- Hihetetlen, annyira fantasztikus. – mondtam halkan. – El sem hiszem, hogy itt vagyok.
- Hidd csak el. – mosolygott.
- Miért jöttünk ide, Zayn? – kérdeztem.
- Mert tudom, hogy mennyire szerettél volna eljutni ide, és én azt akartam, hogy velem gyere, így elhoztalak. Ez amolyan bocsánatkérő kis ajándék is, amiért egy barom voltam. Ne haragudj. – fordított meg, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, így hátat fordítottam a csodálatos Párizsnak.
- Nem haragszom, megértem, hogy ideges lettél. Azt hiszem, hogy én is hasonlóan reagáltam volna.
- Én csak.. egyszerűen csak nem akarlak elveszíteni. Annyira rossz, hogy tudom, hogy bármikor elveszíthetlek, hogy többé talán nem láthatlak. Ettől a tudattól egyszerűen megőrülök. Én még soha nem éreztem így, és nem tudom kezelni az érzéseimet. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom. Csak azt tudom, hogy mióta velem vagy, minden annyira más, annyira varázslatos és egyszerű. Fáj, mert nagyon szeretlek, és .. Istenem, ez olyan nehéz. – suttogta, majd felemelte a fejét, hogy a könnyeket vissza tudja tartani, de nem sikerült neki.
- Zayn. – suttogtam megtörten, és a kezemet az arcára tettem, hogy nézzen rám, így is tett. Szeme könnyes volt, arca szomorú, meggyötört. Talán most értettem meg igazán, hogy ő mit is érezhet. Mondani akartam valami, hogy kicsit megnyugtassam, de nekem is nehezen jöttek a szavak.
- Ez nekem nagyon rossz, és nagyon nehéz. – folytatta végül. – De én elfogadom a döntésedet. Veled leszek, ameddig csak az idő engedi, ameddig csak lehet, és segíteni fogok neked, mindenben. Mindig itt leszek, bármiben számíthatsz rám. Szeretlek annyira, és fontos vagy nekem annyira, hogy tiszteletben tartsam a döntésedet. Akármennyire is nehéz.
- Köszönöm. – suttogtam könnyes szemekkel, majd letöröltem az ő arcát is, és hozzábújtam.
Szerettem volna még mondani valamit, hogy mennyire hálás vagyok neki, és mennyire szeretem őt, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, hogy nem is kell. Csak álltunk ott, és szorosan szorítottuk egymást. Ez volt a kapcsolatunk egyik legérzelmesebb, legszomorúbb, legfájdalmasabb pillanata. Talán itt pecsételődött meg az egész. Tudtuk, hogy már elválaszthatatlanok leszünk, és mindent meg fogunk tenni, hogy a lehető legtöbb időt tölthessük majd együtt, hogy ne veszekedjünk, ne legyünk dühösek egymásra. Soha nem éreztem még ilyen biztonságban magam, mint a karjaiban.
Zayn kicsit eltávolodott tőlem, én pedig érdeklődve néztem rá.
- Mit szólnál, ha kipakolnák, lemennénk reggelizni, aztán pedig kimennénk a városba? – kérdezte. Úgy láttam, hogy sikerült megnyugodnia, rendezte az érzéseit, már nem sírt, és az arca sem volt könnyes.
- Rendben. – egyeztem bele mosolyogva. Nem akartam már szomorkodni, és szerintem ő is így volt vele.
Adott egy kisebb csókot a számra, majd bementünk, és közösen pakoltuk ki a cuccokat. Közben megtudtam, hogy 4 napig leszünk itt, ami ugyan nem sok, de nem zavart. Örültem, hogy egyáltalán itt vagyunk.
Miután elpakoltunk még átöltöztünk, és csak az után mentünk le a hotel éttermébe, ahol rengeteg finomság közül választhattunk. Bő fél óráig tartott mire jóllaktunk, mert beszélgettünk is közben. Igazán jó hangulatban telt a reggeli, de én már tűkön ülve vártam, hogy Zayn is végezzen, mert ki akartam menni minél hamarabb a városba.

- Jól van, látom, már nem bírsz magaddal, menjünk. - mondta nevetve, én pedig azonnal felpattantam, amit ő fejcsóválva nézett.
- Az Eiffel-toronyhoz menjünk először. - kértem, amikor kimentünk a hotel bejáratán.
- Rendben, oda megyünk, ahová csak akarod. - mosolygott.
A szálloda autójával vittek el minket a toronyhoz, mivel mi nem ismertük a környéket, és nem akarunk eltévedni, ezért igénybe vettük a recepciós férfi ajánlatát. Hamar oda értünk, csupán pár percig tartott az út. Ámulva néztem felém tornyosuló gyönyörűségre. Sok ember volt itt, de Zayn elintézte, hogy ne kelljen kivárnunk a sort, így mi azonnal felmehettünk.
- Ez elképesztő. - mondtam tátott szájjal, amikor már fent voltunk a tetején. Zayn mögém állt, és átkarolta a derekamat, úgy néztük az elénk táruló várost.
- Varázslatos. - suttogta a fülembe. - Ahogyan te is az vagy.
- El sem hiszem, Zayn, annyira köszönöm, hogy elhoztál ide. Nagyon szeretlek. - hálálkodtam, és megfordultam.
- Én köszönöm, hogy vagy nekem, és, hogy boldoggá tettelek. Szeretlek. - mondta, majd megcsókolt, én pedig viszonoztam.


Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, nincs mentségem, egyszerűen csak nem volt kedvem. Igérem, hogy a következőre már nem kell majd ennyit várnotok! Remélem, hogy tetszett azért, és írtok majd komikat! A mésik szomorú hír pedig, hogy sajnos már nemsokára vége ennek a sztorinak. Nem szeretném tovább húzni, mert úgy érzem, nincs értelme. 2-3 rész lesz még. Sajnálom.
u.i: az új kinézetről mit gondoltok? Tetszik, vagy a régi jobb volt?

41.rész

Az elmúlt napokban, hetekben nem csináltam mást, csak egyik orvostól mentem a másikhoz. Szinte már a kórházban éltem. Ez a helyzet nagyon megviselt engem, fáradt voltam és kedvetlen. Egyedül a Zaynnel töltött idők dobták kicsit fel a kedvemet, ő gyakran elfelejtette velem, hogy mi van körülöttem.
Időközben el kellett döntenem, hogy akarok-e kemoterápiás kezelést, én pedig hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem. Azt mondta az orvosom, nagyon kevés az esélye annak, hogy felépüljek, így én elutasítottam a kezelést.  Nagyon leszívná az összes erőmet, hullana hajam, és még megannyi rossz dolog. Ha talán kicsivel több esély lenne a felépülésre, de így nem akartam.  Az utolsó heteket, hónapokat nem úgy szerettem volna eltölteni, hogy teljesen ki vagyok készülve. Én szerettem volna maradni, saját magam. Nem egy olyan személy, akit teljesen leépített a kemoterápia. Az orvosom először nem helyeselte az ötletet, de miután rájött, hogy nem tudja megváltoztatni a döntésemet nem erősködött. Ettől függetlenül gyakran kell majd járnom vizsgálatra, és gyógyszereket is fogok szedni. Főként fájdalomcsillapítókat.
A szüleim nehezen fogadták, főleg az anyukám, de egy hosszas beszélgetés után elfogadta, hogy mit akarok.  Tudom, hogy nehéz ez nekik, ugyanúgy, ahogy nekem, de nem tudják megváltoztatni a döntésemet. Akármennyire is szeretnék, itt most senkinek nem választhat helyettem.
A számomra legnehezebb beszélgetés még hátra van, Zayn még nem tudja. Tudtam, hogy nagyon ki fog akadni, de minél hamarabb túl akartam rajta lenni.  Előre sejtettem, hogy nem fog örülni.

- Szia. – köszöntem neki, amikor bementem a házba, és rátaláltam a konyhába. Nem költöztem vissza hozzájuk, úgy gondoltam, hogy már a szüleimmel maradok.
- Szia. – nézett rám mosolyogva, én pedig odamentem hozzá és a mellette lévő széken foglaltam helyet, majd adtam egy puszit az arcára. – Jól vagy?
- Aha. – bólintottam. – Többiek?
- Niall a szobájában. Liam Daniellenél, Harry és Louis pedig nem tudom. Gyere, menjünk a szobámba.
- Rendben. – mondtam, aztán felálltunk, és felsétáltunk a saját szobájába.
- Örülök, hogy itt vagy. Szerettem volna én is elmenni hozzád, de megelőztél. – kuncogott és közben magához ölelt, aztán megcsókolt.
- Valamit el kell mondanom, Zayn. Azért jöttem. – hajtottam le a fejemet, miután elváltunk egymástól.
- Micsodát? – kérdezte, és a kis kanapéra mutatott, hogy üljünk le.
- Szóval.. – kezdtem, de nehezen jöttek a szavak. Nagyon nehezen.
- Igen? Megijesztesz. – nézett rám félve.
- Én.. – kezdtem el újra, de megint megakadtam.
- Lea, nekem bármit elmondhatsz.
- Tudom, de ez olyan nehéz. – sóhajtottam. Nem sírtam, sikerült visszatartanom a könnyeket, amik kikívánkoztak. Az elmúlt hetekben már annyiszor rám jött, hogy sikerült megtanulnom nem kimutatni őket.  
- Csak mond ki. – biztatott, de láttam rajta, hogy fél. Az utóbbi időben nem beszéltünk nagyon a betegségemről, mert érzékenyen érintette mindkettőnket ez a téma.
- Nem fogok kemoterápiára járni. – mondtam, aztán gyorsan lehajtottam a fejemet. Pár percig csendben voltunk, aztán amikor már nem bírtam, lassan felnéztem az arcába. Megdöbbenve, hitetlenkedve nézett.
- Mi? – kérdezte. – Most csak hülyéskedsz, ugye?
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Sajnálom, Zayn. Sokat gondolkodtam ezen, és már véglegesen eldöntöttem.
- Eldöntötted? És nem érdekel, hogy a körülötted lévő emberek mit gondolnak?
- De, persze, hogy érdekel! Viszont ez az én életem, senki más nem dönthet róla, csak én!
- Lea, nem teheted ezt! Még csak 18 éves vagy, még előtted az élet, és te csak így eldobod magadtól?
- Zayn, az esély arra, hogy túlélem kevesebb, mint 20%! Az kevés, nagyon kevés!
- Mégis több mint a semmi. Nem teheted ezt. – rázta a fejét kétségbeesetten.
- Sajnálom, Zayn. – néztem szomorúan a szemeibe.
- Ezt nem akarom elhinni, egyszerűen nem megy! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc. – temette a kezeibe az arcát.
- El kell fogadnod a döntésemet. Ha szeretsz, elfogadod. – simítottam a kezemet az övére, ám ő dühösen ellökte onnan, majd felpattant mellőlem.
- Hát épp ez az, szeretlek, és ezért nem akarom elfogadni! Hogy kérhetsz ilyet tőlem? Hogy gondolod? Ha már rám nem is, de legalább gondolj kicsit a szüleidre! Szerinted nekik ez milyen? Fogalmad sincs róla, hogy milyen érzés megtudni azt, hogy a szerelmed halálos beteg! Fogalmad sincs!  Ne legyél már ennyire önző! – kiabált.
- Igazságtalanul viselkedsz velem, Zayn! Szerinted nekem olyan könnyű? Azt hiszed annyira, könnyen hoztam meg ezt a döntést? Azt hiszed, hogy olyan egyszerű nekem? Szerinted nekem milyen volt megtudni ezt? Hát közlöm, hogy kicsit sem könnyebb, mint neked! Nem értem milyen jogon vágsz ilyeneket a fejemhez! Kicsit sincs most igazad, egyáltalán nincs! – kiabáltam már én is. – Egyáltalán nem én vagyok az önző, hanem te! Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk. Azt hittem mellettem fogsz állni, de úgy látszik tévedtem! Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most megyek. Gondolkodj el magadon! – vágtam még hozzá, majd ott hagytam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

Szomorúan hagytam el a házat, és gyalog tettem meg az utat hazafelé, ami így kicsit több mint fél óráig tartott. Nem gondoltam, hogy Zayn ennyire nekem fog esni. Tudtam, hogy dühös lesz, de ez, hogy így engem hibáztat, és ilyeneket vág majd a fejemhez, erre igazán nem számítottam. Letört voltam ez után a beszélgetés után, letört voltam még pár nappal a beszélgetésünk után is. Főleg, hogy Zayn egyáltalán nem keresett. Már 3 nap telt el, de ő még csak egy üzenetet sem küldött. Én fel akartam egyszer hívni, de kinyomta, így nem próbálkoztam utána. Fogalmam nem volt, hogy most mégis, hogy állunk egymással. Bíztam benne, hogy hamarosan felkeres. Nagyon szerettem volna vele beszélni, megölelni, megcsókolni, mert hiányzott. Bántott, amiért összevesztünk.
Anyu is észre vette rajtam, hogy valami baj van, amire a vacsora után rá is kérdezett.
- Baj van, kicsim? Mostanában olyan letörtnek tűnsz, és Zaynt sem láttam már itt pár napja.
- Kicsit összevesztünk. Nem fontos. – vontam vállat. – Biztosan kibékülünk hamarosan, mint mindig. – villantottam rá egy bágyadt mosolyt, hogy némiképpen megnyugodjon, de való igaz, ő és apu sem voltak a legjobb lelki állapotban mostanában.
- Biztos? Ha valamiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. – simított végiga arcomon.
- Tudom, és köszönöm. Szeretlek, anyu. – öleltem magamhoz.
- Én is téged, kicsim. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. – sóhajtott.
- Most megyek, lefekszem, mert kezdek elfáradni.
- Rendben. – engedett el, majd gyorsan el is fordult. Ebből gondoltam, hogy megint sír, mint mostanában gyakran.
- Jó éjt. – súgtam, aztán gyorsan feliszkoltam a szobámba, ahol én is eleresztettem pár könnyet, majd elmentem fürödni, aztán befészkeltem magam az ágyba, és rövid időn belül aludtam is.

Az éjszaka közepén valami mocorgásra, pakolásra keltem. Félve nyitottam ki a szememet, majd kapcsoltam fel az éjjeli kislámpámat, és némiképp megnyugodtam, amikor megláttam, hogy Zayn áll a szobámban. A kezében egy táska volt, és mindenféle ruhát tett bele a szekrényemből.
- Zayn? Te mit keresel itt? – kérdeztem álmosan, miután magamhoz tértem.
- Öltözz fel, oda tettem neked ruhát. – mutatott a székemre, ahol tényleg ott volt pár darab, de a tekintetemet rögtön visszavezettem rá, és éretlenkedve vizslattam. Mit akar az éjszaka közepén?
- Miért? Hová megyünk?
- Meglepetés. –jött oda hozzám, és adott egy puszit. – Siess, mert elkésünk!

40. rész

(zene)

Danielle szemszög

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor elmentem Liamhez, és elmondta, hogy Lea mit tett.Én nagyon sajnáltam a barátnőmet, és szerettem, de egyben dühös is voltam rá. Gondoltam, hogy nehéz most neki, de a menekülés nem megoldás semmire. Többször próbáltam őt felhívni, de a szám már nem volt elérhető. Tehetetlen voltam, mivel nem tudtam hová ment, így esélytelen volt, hogy esetleg felkeressem és észhez térítsem. Persze a fiúk csak találgatnak, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen hirtelen elment, míg én teljesen tisztában voltam vele. Zayn ki volt készülve, szétesett. Nagyon szomorú volt, nem evett, nem beszélt senkivel, csak feküdt a szobájában, és néha kiment cigizni. A fiúk tanácstalanok voltak, nem tudták, mit kellene csinálniuk, hogy Zayn kicsit jobbkedvű legyen, hiszen még arról sem volt fogalmuk miért tette ezt Lea.
Már a második napom volt a fiúknál, amikor is nem bírtam tovább nézni Zayn szenvedését, ezért behívtam Liamet a szobánkba, hogy elmondjam neki, amit tudtam.
- Miről van szó? - kérdezte érdeklődve a szerelmem.
- Leáról. Tudom, hogy miért ment el. - hajtottam le a fejemet.
- Mi? Akkor menjünk, és mondjuk el Zaynnek. - pattant fel, de én megfogtam a kezét, és visszarántottam.
- Várj! Nem olyan egyszerű.
- Miért? Mi a baj, Dani? - fogta meg a kezemet gyengéden.
- Lea.. szóval .. leukémiás. - súgtam.
- Micsoda? - nézett rám megütközve.
- Amikor itt voltam múlthéten, zokogva jött haza az orvostól, és addig faggattam, ameddig nem mondta el.
- De még lehet rajta segíteni, ugye? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem biztos, Liam. - ráztam meg a fejemet, miközben a könnyeim lassan utat törtek maguknak lefelé az arcomon, ő pedig azonnal az ölébe húzott és magához ölelt, majd nyugtatóan a hátamat kezdte el simogatni.
- El kell mondanunk Zaynnek.
- Megígértem, hogy tartom a számat. - néztem fel az arcába.
- Kicsim, Zayn össze van törve, joga van tudni. - motyogta a fülembe. - Képzeld el, hogy fogja magát érezni, amikor kiderül, és már késő lesz. Hidd el, neked is hatalmas bűntudatod lesz, amiért nem szóltál neki, és soha nem fogja nekünk megbocsátani. Ha akarod, majd én elmondom, de sajnálom, nem bírok eltitkolni egy ilyen dolgot az egyik legjobb barátom elől.
Hosszas győzködés után beláttam, hogy Liamnek igaza van, így beleegyeztem, de én akartam elmondani neki. Liam nyugtatásképpen velem jött, így végül együtt avattuk be Zaynt, mivel nekem másodszorra már nem igazán jöttek a szavak. Életem legszomorúbb percei voltak, és szívszorító látvány volt úgy látni a barátunkat. Eddig is nagyon lelombozott volt, de a rossz hír után, szinte megsemmisült. Szó nélkül állt fel, és hagyott ott minket. Bárcsak ne kerültem volna soha ilyen helyzetbe.

Lea szemszög

Fáradtan mentem haza a délutáni bevásárlásból, ahová anyu elküldött. Lehajtott fejjel bandukoltam, és csak akkor néztem fel, amikor az utcánkba értem, ám ekkor meg is torpantam attól, akit láttam a házunk előtt, az autónak dőlve. Egy pillanatra megrémültem, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, majd végül erőt vettem magamon, és folytattam tovább az utamat. Amikor a házunkhoz értünk úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy itt van, és próbáltam mellette elmenni, de ahogy azt gondoltam, nem engedte.
- Lea. - ért utól, és megállított.
- Minek jöttél ide? - kérdeztem, de közben nem néztem rá. - Világosan megmondtam, hogy ne keress.
- Beszélnünk kell.
- Nincs miről beszélnünk. - ráztam meg a fejemet esetlenül.
- Szerintem meg igen. Tudok mindent. - mondta, mire én felkaptam a fejemet és ijedten néztem a karikás, fáradt szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mind szoktak. Nem voltak tele élettel, vidámsággal. Fáradtságot tükröztek, letörtséget, ahogy az egész arca. Soha nem láttam még őt ennyire letörtnek, de még így is nagyon jól nézett ki.
- Honnan..? Persze, Danielle. - szorítottam össze a szemeimet. - Nem érdekes Zayn, menj el kérlek. Jobb lesz így. - súgtam és lenyeltem a torkomba keletkező gombócot.
- Lea, hagyd abba ezt a viselkedést! Azt hiszed, hogy azzal, ha ellöksz magadtól majd minden rendben lesz? Hát közlöm veled, hogy nem! Elhiszem, hogy szörnyű érzés, de szerinted nekem nem az? Kibaszottul hiányoztál ebben a pár napban, amit külön töltöttünk, és amikor Danielle és Liam elmondta, hogy miért mentél el, úgy gondoltam, hogy mindennek vége. Összetörtem, egyszerűen magamba roskadtam, nem bírtam. Órákig zokogtam a szobámban, és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek a rossz álomnak, mert egyszerűen megőrülök! Utálom a gondolatot, hogy elveszíthetlek, és nem teszed könnyebbé. Együtt talán túljuthatnánk ezen, ha nem taszítanál el mindenkit, akinek egy kicsit is fontos vagy. Veled akarok lenni, addig, ameddig ez a szörnyűség véget nem ér. Veled akarok lenni, amikor kilábalsz ebből. Szeretlek, úgyhogy kérlek, engedd, hogy itt legyek. - halkult le a végére a hangja, és szomorú, kétségbeeset tekintettel nézett rám, míg én fölbegyökerezett lábakkal, és könnyektől elárasztott arccal álltam. Nem tudtam, mit mondjak, így csak csendben álltunk és néztük egymást.
- Nem akartok bejönni? Talán nem az utcán kellene ezt megbeszélnetek. - hallottam meg a hátam mögül anyu hangját. Bólintottam, aztán befelé indultam, Zayn pedig követett. A táskákat odaadtam anyunak, mi pedig felmentünk a szobámba. Leültem az ágyamra, de ő állva maradt. Pár percig csendben voltunk, majd én szólaltam meg először.
- Én csak.. egyszerűem csak félek, Zayn. - néztem fel az arcára.
- Tudom. - jött oda hozzám, majd ő is leült mellém. - Tudom, Lea. Ez nagyon szörnyű dolog, amin most keresztül kell menned, de én itt akarok lenni melletted. Segíteni akarok neked, amiben csak tudok. Szeretlek, és nem akarlak magadra hagyni. Könyörgöm, hagyd, hogy itt legyek. - fogta meg a kezemet.
- Nem akarom, hogy így láss. - hajtottam le a fejemet. - Nem akarlak belekeverni ebbe, mert tudom, hogy rossz lesz. Kegyetlen lesz, és nem akarlak belevinni ebbe a szenvedésbe, ami rám vár.
- Kicsim, édesem nem foglak magadra hagyni, ezt nem kérheted tőlem. Szerinted tudnám folytatni a dolgomat úgy, ahogy eddig? Szerinted tudnám tovább élni az életemet úgy, mintha semmi nem történt volna? Lehetetlent kérsz. - lehelte.
- De ez annyira nehéz. Nem akarom, hogy a fiúk, vagy bárki sajnálkozva nézzen rám. Ez olyan megalázó.
- Ne beszélj butaságokat. A fiúk is biztosan melletted lesznek, és ők is segíteni szeretnének majd, senki nem fog rád szánakozva tekinteni. Szeretnek téged.
- Akkor is, én úgy érzem, hogy egyedül kell ezt végig csinálnom. Ezer más dolgotok van, mint velem törődni.
- Hagyd abba, kérlek. - simított végig az arcomon. - Fogadd el végre, hogy nem foglak magadra hagyni, együtt megoldjuk. Együtt leszünk, boldogan, és csak ez számít. Gondolj arra, hogy milyen jó lesz, ha ennek az egésznek vége. - döntötte homlokát az enyémnek. 
- Szereltek, Zayn. - suttogtam, könnyeimmel küszködve. - Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg neked, hogy ilyen vagy. Annyira szeretlek. - öleltem meg, és azonnal kitört belőlem a zokogás.
- Ne sírj, kérlek. - dünnyögte a fülembe, de hallottam, hogy elcsuklott a hangja. Kicsit eltoltam magától, és ránéztem, így láttam, hogy könnyesek a szemei, majd egy kis könnycsepp elindult lefelé az arcán. - Olyan igazságtalan ez. - rázta a fejét hitetlenkedve. Nem szóltam semmit, csak bebújtam a karjaiba. Aranyos volt, de valahogy én nem tudtam abban bízni, hogy boldog vége lesz ennek az egésznek.

Imádlak titeket, köszönöm a 10 komit az előző részhez! Remélem ez is tetszett! :)

39. rész

(zene)

Sokkos állapotban szálltam ki a taxiból, majd mentem be a házba, ahol azonnal kitört belőlem a zokogás. Becsuktam az ajtót, és lecsúsztam a földre,és a térdemet átkarolva ültem. A könnyeim záporoztak a szememből, szinte nem kaptam levegőt, annyira sírtam. A könnyek teljesen eláraztották az arcomat, és ordítottam, zokogtam. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Pont most, amikor minden olyan jól alakult.
- Lea! - hallottam meg Danielle kétségbeesett arcát, aztán éreztem, hogy legugolt mellém, és a hátamra teszi a kezeit. Nem tudtam, hogy itt van, azt hittem üres a ház. - Mi a baj? Mi történt?
Meg akartam szólalni, de egyszerűen nem bírtam. Egy hang sem jött ki a torkomon, így csak megráztam a fejemet. - Felhívom Zaynt. - mondta, mire én csak még hevesebben kezdtem el rázni a fejemet. - Jól van, de akkor gyere, menjünk be a szobádba, és mesélj el mindent. - simított végig a vállamon, aztán segített felállni, és besétáltunk a szobámba. Ott leültem az ágyra, és próbáltam kicsit megnyugodni. Danielle velem szemben foglalt helyet, és türelmesen várt, miközben aggódó tekintettel nézett. - Megnyugodtál? - kérdezte halkan, és kezét a térdemre tette. - Kérlek, mondd el mi a baj. Megijesztesz.
- Tudod, hogy rosszul voltam mostanában. - kezdtem el halkan, és a földet bámultam. Nem néztem rá. - Amikor Zaynnel elmentünk az orvoshoz, beszedtem a gyógyszereket, de a rosszullétek nem múlottak el. Nem szóltam, mert nem akartam, hogy aggódjatok, de egy idő után már én is megijedem, így újra elmentem a dokihoz, ezúttal egyedül. Pár napja voltam nála, és csináltunk egy teljes kivizsgálást, aminek az eredményét ma tudtam meg. - suttogtam, és éreztem, hogy a könnyek újra elindultak lefelé az arcomon. - Danielle, én leukémiás vagyok. - néztem fel a meglepődött arcára elkeseredetten.
- Mi? - kérdezte hitetlenkedve. - De az nem lehet, Lea. Kérlek, mondd, hogy ez csak egy buta vicc.
- Bárcsak az lenne. - ingattam a fejemet szomorúan.
- Mégis, hogy? Én ezt nem hiszem el. Mit mondott az orvos? Ugye még nem késő?
- Nem tudom. Azt mondta, hogy el kell még végezni pár vizsgálatot, de későn vettük észre. Van még esély arra, hogy túléljem ezt az egészet, kemoterápiával, de az esély nagyon kicsi Dani. - mondtam sírva. - Én nem akarom ezt. Annyira jó volt minden, és most pedig ez. Úgy félek.
- Gyere ide. - húzott magához, de közben már ő is sírt. - Minden rendben lesz, mi itt vagyunk veled, és együtt túlvészeljük ezt a szörnyűséget, rendben?
- Nem tudom. Zaynek egyelőre nem akarok szólni, oké?
- Persze, tartom a számat. - simított végig a hátamon, aztán így ültünk egy ideig egymást ölelve, míg végül sikerült mindkettőnknek megnyugodnia.

A napok teltek múltak, és én még mindig nem mondtam el Zaynnek. Látta rajtam, hogy valami nyomaszt, rengetegszer rákérdezett egy nap, de mégis mindig hárítottam. Ettől neki is rossz kedve lett, sőt még össze is vesztünk egyszer, mert szerinte nem bízok benne, ezért titkolózom. Szerencsére ez csak rövid ideig tartó harag volt, hamar kibékültünk, de én még ez után sem voltam képes elmondani neki. Nem volt hozzá erőm, így inkább csak arra fogtam, hogy fáradt vagyok. Persze nem hitte el.
Időközben újra voltam a kórházban, többször is és elvégezték rajtam a szükséges vizsgálatokat. Tudtam eddig is, hogy kicsi az esély, de amikor meghallottam a 20%-ot, végleg összetört bennem minden. Eddig akartam a kezelést, viszont most már nem voltam biztos benne. Az a 20% nagyon kevés, és a kemoterápia nagyon leépíti az embert, nem hittem, hogy én bírnám.
Egész nap ez járt a fejembe, míg végül egyik délután meghoztam a végső döntést. Tudtam, hogy nehéz lesz, fájdalmas, és nem csak nekem, de bíztam benne, hogy így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy szenvedjenek miattam, így eldöntöttem, hogy elmegyek, haza. Nem tudtam elmondani Zaynnek, sem a többieknek, és egy idő után már nem is akartam. Így lesz a legjobb, Zayn megharagszik rám, nem fog keresni, és könnyebb lesz neki. Az, hogy én már most éreztem azt a fájdalmat, amit a hiánya fog okozni, nem érdekelt.
Először azt terveztem, búcsú nélkül megyek el, de tudtam, hogy erre nem lennék képes, így ameddig a stúdióban voltak összepakoltam minden cuccomat, majd vártam, míg megérkeznek.

Zayn szemszög

Álmosan, fáradtan ültem az autóba, és alig vártam, hogy végre otthon legyünk. Egész napos stúdiózás nagyon fárasztó tud ám lenni, hiába élvezem az éneklést. Majdnem aludtam már az autóba, de aztán Harryés Louis hangos nevetgélése megakadályozott benne, amit nem is bántam. Nem szórakoztam most velük, inkább néztem a már jól ismert épületeket, amik mellett elhaladtunk, és közben Leára gondoltam. Vártam már, hogy otthon legyek és csak magamhoz öleljem, majd megcsókoljam. Egész nap nem láttam, és már vágytam rá. Remélem jó kedve lesz, ugyanis mostanában ő sincs a legjobb passzban, ez engem is lelomboz. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a baj, és ez megöl engem.  A legrosszabb az, hogy segíteni szeretnék neki, de úgy nem tudok, ha még azt sem mondja el mi a baj. Próbálja a fáradtságra fogni, ami egyszer-kétszer még be is jött, de egy idő után már feltűnt. Aggódtam érte, nagyon. Csak remélni tudtam, hogy semmi komoly, és hamar átmegy rajta ez a komorság.
Gondolataimból az térített ki, hogy az autó megállt. Elsőnek pattantam ki, és már mentem is be a házba. Lerúgtam a lábamról a cipőt, és a szerelmem szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül nyitottam be, ám amikor megláttam az elém táruló látványt, az a kis mosoly, ami az arcomon volt, azonnal leolvadt.
- Szia. - köszönt halkan, az ágyon ülő Lea.
- Szia. - köszöntem én is, halkan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Mit csinálsz? - mutattam az ágya mellett lévő két bőröndre.
- Beszélnünk kell, Zayn. - mondta, és én már azonnal rosszat sejtettem. Tudtam, hogy van valami. Próbáltam visszaemlékezni, hogy én csináltam-e valamit, amiért neheztelhet rám, de semmi nem jutott eszembe. Megrémültem.
- Miről? - kérdeztem akadozva.
- Gyere ide. - paskolta meg maga mellett az ágyat, én pedig lassan odasétáltam, majd leültem mellé. - Tudom, észrevetted rajtam, hogy mostanában nincs nagyon jó kedvem.
- Igen. - bólintottam.
- Szóval Zayn, azért van ez, mert nem érzem magam boldognak. - mondta, de közben láttam rajta, hogy nehezen jönnek neki a szavak.
- Ezt mégis, hogy érted? Mellettem nem érzed magad boldognak?
- Én.. nem tudom. Csak úgy érzem, hogy valami hiányzik. Sajnálom, de nem érzem már azt, amit az elején éreztem.
- Mi? - kérdeztem hitetlenkedve. - Már nem szeretsz?
- De, igen, csak már nem úgy mint eddig. Ez nem a te hibád, ne hibáztasd magad, egyszerűen csak..
- Mi, Lea? Mi? - pattantam fel. - Össze-vissza beszélsz!
- Kérlek, ne legyél dühös. - állt fel ő is. - Szerintem jobb lenne, ha most elmennék, hogy gondolkozni tudjak.
- Ne csináld ezt, könyörgöm. - túrtam bele a hajamba. Fogalmam nem volt, mi ütött belé. - Én rontottam el valamit? Tudom, hogy mostanában nem töltök veled annyi időt, mind amennyit megérdemelnél, de már nem sokáig fogunk stúdiózni, és akkor minden úgy lesz, mint előtte, kérlek Lea.
- Te nem csináltál semmi rosszat, egyszerűen csak így érzem helyesnek.
- Így érzed helyesnek? Egyik napról a másikra csak úgy szakítasz velem, miközben meg sem indokolod? Már nem szeretsz Lea? Ez van? Nem szeretsz? Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz!
- Nem fogok hazudni Zayn, mert nem arról van szó, én csak.. kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. - nézett rám könnyes szemekkel. - Köszönök mindent, tényleg, de most vége. Sajnálom .- rázta meg a fejét, majd letörölte az időközben kibuggyanó könnyeit.
- Nem engedlek így el, hallod? - fogtam meg a kezét, amikor az egyik bőröndért nyúlt. - Magyarázatot akarok, mert nem értem. Nem teheted ezt velem! - fordítottam az arcát magamhoz, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Majd egyszer megérted, most viszont kérlek, engedj elmenni. Ha szeretsz, elengedsz. - kért.
- Ne tedd ezt velem, szeretlek, hát nem érted? Nem akarlak elengedni. - suttogtam összetörve. Tudtam, hogy nem akadályozhatom meg, hogy elmenjen.
- Sajnálom, és kérlek, soha ne felejts el, jó? - simított végig az arcomon, majd adott egy puszit a számra, és kikerülve ott hagyott.
Megdöbbenve, összetörve álltam az üres szoba közepén. Utána akartam menni, meg akartam állítani, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Csak álltam ott, és nem mozdultam.

Megkérhetek, hogy mindenki írjon véleményt erről a részről? Fontos lenne, köszönöm!