39. rész

(zene)

Sokkos állapotban szálltam ki a taxiból, majd mentem be a házba, ahol azonnal kitört belőlem a zokogás. Becsuktam az ajtót, és lecsúsztam a földre,és a térdemet átkarolva ültem. A könnyeim záporoztak a szememből, szinte nem kaptam levegőt, annyira sírtam. A könnyek teljesen eláraztották az arcomat, és ordítottam, zokogtam. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Pont most, amikor minden olyan jól alakult.
- Lea! - hallottam meg Danielle kétségbeesett arcát, aztán éreztem, hogy legugolt mellém, és a hátamra teszi a kezeit. Nem tudtam, hogy itt van, azt hittem üres a ház. - Mi a baj? Mi történt?
Meg akartam szólalni, de egyszerűen nem bírtam. Egy hang sem jött ki a torkomon, így csak megráztam a fejemet. - Felhívom Zaynt. - mondta, mire én csak még hevesebben kezdtem el rázni a fejemet. - Jól van, de akkor gyere, menjünk be a szobádba, és mesélj el mindent. - simított végig a vállamon, aztán segített felállni, és besétáltunk a szobámba. Ott leültem az ágyra, és próbáltam kicsit megnyugodni. Danielle velem szemben foglalt helyet, és türelmesen várt, miközben aggódó tekintettel nézett. - Megnyugodtál? - kérdezte halkan, és kezét a térdemre tette. - Kérlek, mondd el mi a baj. Megijesztesz.
- Tudod, hogy rosszul voltam mostanában. - kezdtem el halkan, és a földet bámultam. Nem néztem rá. - Amikor Zaynnel elmentünk az orvoshoz, beszedtem a gyógyszereket, de a rosszullétek nem múlottak el. Nem szóltam, mert nem akartam, hogy aggódjatok, de egy idő után már én is megijedem, így újra elmentem a dokihoz, ezúttal egyedül. Pár napja voltam nála, és csináltunk egy teljes kivizsgálást, aminek az eredményét ma tudtam meg. - suttogtam, és éreztem, hogy a könnyek újra elindultak lefelé az arcomon. - Danielle, én leukémiás vagyok. - néztem fel a meglepődött arcára elkeseredetten.
- Mi? - kérdezte hitetlenkedve. - De az nem lehet, Lea. Kérlek, mondd, hogy ez csak egy buta vicc.
- Bárcsak az lenne. - ingattam a fejemet szomorúan.
- Mégis, hogy? Én ezt nem hiszem el. Mit mondott az orvos? Ugye még nem késő?
- Nem tudom. Azt mondta, hogy el kell még végezni pár vizsgálatot, de későn vettük észre. Van még esély arra, hogy túléljem ezt az egészet, kemoterápiával, de az esély nagyon kicsi Dani. - mondtam sírva. - Én nem akarom ezt. Annyira jó volt minden, és most pedig ez. Úgy félek.
- Gyere ide. - húzott magához, de közben már ő is sírt. - Minden rendben lesz, mi itt vagyunk veled, és együtt túlvészeljük ezt a szörnyűséget, rendben?
- Nem tudom. Zaynek egyelőre nem akarok szólni, oké?
- Persze, tartom a számat. - simított végig a hátamon, aztán így ültünk egy ideig egymást ölelve, míg végül sikerült mindkettőnknek megnyugodnia.

A napok teltek múltak, és én még mindig nem mondtam el Zaynnek. Látta rajtam, hogy valami nyomaszt, rengetegszer rákérdezett egy nap, de mégis mindig hárítottam. Ettől neki is rossz kedve lett, sőt még össze is vesztünk egyszer, mert szerinte nem bízok benne, ezért titkolózom. Szerencsére ez csak rövid ideig tartó harag volt, hamar kibékültünk, de én még ez után sem voltam képes elmondani neki. Nem volt hozzá erőm, így inkább csak arra fogtam, hogy fáradt vagyok. Persze nem hitte el.
Időközben újra voltam a kórházban, többször is és elvégezték rajtam a szükséges vizsgálatokat. Tudtam eddig is, hogy kicsi az esély, de amikor meghallottam a 20%-ot, végleg összetört bennem minden. Eddig akartam a kezelést, viszont most már nem voltam biztos benne. Az a 20% nagyon kevés, és a kemoterápia nagyon leépíti az embert, nem hittem, hogy én bírnám.
Egész nap ez járt a fejembe, míg végül egyik délután meghoztam a végső döntést. Tudtam, hogy nehéz lesz, fájdalmas, és nem csak nekem, de bíztam benne, hogy így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy szenvedjenek miattam, így eldöntöttem, hogy elmegyek, haza. Nem tudtam elmondani Zaynnek, sem a többieknek, és egy idő után már nem is akartam. Így lesz a legjobb, Zayn megharagszik rám, nem fog keresni, és könnyebb lesz neki. Az, hogy én már most éreztem azt a fájdalmat, amit a hiánya fog okozni, nem érdekelt.
Először azt terveztem, búcsú nélkül megyek el, de tudtam, hogy erre nem lennék képes, így ameddig a stúdióban voltak összepakoltam minden cuccomat, majd vártam, míg megérkeznek.

Zayn szemszög

Álmosan, fáradtan ültem az autóba, és alig vártam, hogy végre otthon legyünk. Egész napos stúdiózás nagyon fárasztó tud ám lenni, hiába élvezem az éneklést. Majdnem aludtam már az autóba, de aztán Harryés Louis hangos nevetgélése megakadályozott benne, amit nem is bántam. Nem szórakoztam most velük, inkább néztem a már jól ismert épületeket, amik mellett elhaladtunk, és közben Leára gondoltam. Vártam már, hogy otthon legyek és csak magamhoz öleljem, majd megcsókoljam. Egész nap nem láttam, és már vágytam rá. Remélem jó kedve lesz, ugyanis mostanában ő sincs a legjobb passzban, ez engem is lelomboz. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a baj, és ez megöl engem.  A legrosszabb az, hogy segíteni szeretnék neki, de úgy nem tudok, ha még azt sem mondja el mi a baj. Próbálja a fáradtságra fogni, ami egyszer-kétszer még be is jött, de egy idő után már feltűnt. Aggódtam érte, nagyon. Csak remélni tudtam, hogy semmi komoly, és hamar átmegy rajta ez a komorság.
Gondolataimból az térített ki, hogy az autó megállt. Elsőnek pattantam ki, és már mentem is be a házba. Lerúgtam a lábamról a cipőt, és a szerelmem szobája felé vettem az irányt. Kopogás nélkül nyitottam be, ám amikor megláttam az elém táruló látványt, az a kis mosoly, ami az arcomon volt, azonnal leolvadt.
- Szia. - köszönt halkan, az ágyon ülő Lea.
- Szia. - köszöntem én is, halkan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. - Mit csinálsz? - mutattam az ágya mellett lévő két bőröndre.
- Beszélnünk kell, Zayn. - mondta, és én már azonnal rosszat sejtettem. Tudtam, hogy van valami. Próbáltam visszaemlékezni, hogy én csináltam-e valamit, amiért neheztelhet rám, de semmi nem jutott eszembe. Megrémültem.
- Miről? - kérdeztem akadozva.
- Gyere ide. - paskolta meg maga mellett az ágyat, én pedig lassan odasétáltam, majd leültem mellé. - Tudom, észrevetted rajtam, hogy mostanában nincs nagyon jó kedvem.
- Igen. - bólintottam.
- Szóval Zayn, azért van ez, mert nem érzem magam boldognak. - mondta, de közben láttam rajta, hogy nehezen jönnek neki a szavak.
- Ezt mégis, hogy érted? Mellettem nem érzed magad boldognak?
- Én.. nem tudom. Csak úgy érzem, hogy valami hiányzik. Sajnálom, de nem érzem már azt, amit az elején éreztem.
- Mi? - kérdeztem hitetlenkedve. - Már nem szeretsz?
- De, igen, csak már nem úgy mint eddig. Ez nem a te hibád, ne hibáztasd magad, egyszerűen csak..
- Mi, Lea? Mi? - pattantam fel. - Össze-vissza beszélsz!
- Kérlek, ne legyél dühös. - állt fel ő is. - Szerintem jobb lenne, ha most elmennék, hogy gondolkozni tudjak.
- Ne csináld ezt, könyörgöm. - túrtam bele a hajamba. Fogalmam nem volt, mi ütött belé. - Én rontottam el valamit? Tudom, hogy mostanában nem töltök veled annyi időt, mind amennyit megérdemelnél, de már nem sokáig fogunk stúdiózni, és akkor minden úgy lesz, mint előtte, kérlek Lea.
- Te nem csináltál semmi rosszat, egyszerűen csak így érzem helyesnek.
- Így érzed helyesnek? Egyik napról a másikra csak úgy szakítasz velem, miközben meg sem indokolod? Már nem szeretsz Lea? Ez van? Nem szeretsz? Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz!
- Nem fogok hazudni Zayn, mert nem arról van szó, én csak.. kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. - nézett rám könnyes szemekkel. - Köszönök mindent, tényleg, de most vége. Sajnálom .- rázta meg a fejét, majd letörölte az időközben kibuggyanó könnyeit.
- Nem engedlek így el, hallod? - fogtam meg a kezét, amikor az egyik bőröndért nyúlt. - Magyarázatot akarok, mert nem értem. Nem teheted ezt velem! - fordítottam az arcát magamhoz, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Majd egyszer megérted, most viszont kérlek, engedj elmenni. Ha szeretsz, elengedsz. - kért.
- Ne tedd ezt velem, szeretlek, hát nem érted? Nem akarlak elengedni. - suttogtam összetörve. Tudtam, hogy nem akadályozhatom meg, hogy elmenjen.
- Sajnálom, és kérlek, soha ne felejts el, jó? - simított végig az arcomon, majd adott egy puszit a számra, és kikerülve ott hagyott.
Megdöbbenve, összetörve álltam az üres szoba közepén. Utána akartam menni, meg akartam állítani, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Csak álltam ott, és nem mozdultam.

Megkérhetek, hogy mindenki írjon véleményt erről a részről? Fontos lenne, köszönöm!