43. rész

(zene)

Zayn szemszög
Az idő gyorsan telt el, miután hazajöttünk Párizsból. Az ott töltött napok fantasztikusak voltak, de aztán Londonban visszacsöppentünk a valóságba, ami sajnos már kevésbé volt szép. Nekem interjúkra, fotózásokra, stúdióba kellett járnom, míg Lea szinte minden második napját az orvosnál töltötte. Szörnyűek voltak az elkövetkező hetek és hónapok. Lea nagyon rosszul érezte magát, egyre többször volt rosszul, és a fájdalmai is erősebbek voltak. A fotózásokat, muszáj volt abbahagynia, amit nagyon bánt, mivel szerette csinálni, de sajnos nem csinálhatta sokáig. Próbált erős lenni, és, még ha nem is mondta, de láttam rajta, hogy fáj neki, hogy több dologról is le kell mondania. Egy idő után már nem járt el otthonról sem, csak nagyon ritkán, ha a lányoknak vagy nekem sikerült őt rábeszélnünk, hogy mozduljon ki. Az állapota egyre csak romlott, de a kapcsolatunk erős volt. Vele voltam és segítettem neki mindig, amikor csak szüksége volt rám. Akármennyire is volt szomorú a helyzetünk, mégis boldogok voltunk, mert ott voltunk egymásnak, szerettük egymást. Ez volt számunkra a legfontosabb. Minden egyes percet kihasználtuk, mert nem tudtuk, hogy meddig van erre lehetőségünk.

Kedd délután volt, és éppen az ír barátommal jöttünk el ebédelni, mivel még reggel megígértem neki, hogy elkísérem. Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert neki az ebédje annyi ideig tart mint nekem a reggelim, és a vacsorám együtt.  
- Niall, siess már. - mondtam neki unottan, amikor én már vagy 10 perce befejeztem a kajálást, de ő még vígan falatozott.
- Most miért nem ehetek nyugodtan? - nézett rám értetlenkedve.
- Szerintem senki nem eszik nálad nyugodtabban. - forgattam a szemem, és már épp válaszolt volna, amikor megszólalt a telefonom, ami az asztalon hevert. Liam neve és képe volt a kijelzőmön, így felvettem.
- Igen?
- Hol vagy? - szólt bele, és a hangjából mintha félelem hallatszódott volna ki.
- Niallel kajálunk. Szerintem már nemsokára otthon vagyunk, vagyis remélem. - néztem jelentőségteljesen a szőke hajú barátomra. - Miért? Baj van?
- Azonnal be kell jönnötök a kórházba, mert Lea rosszul lett.
- Mi? - kérdeztem aggódva, rémülten.
- Fogalmam sincs, egyszer csak összeesett, mi már úton vagyunk.
- Rendben, sietünk. - mondtam, és kinyomtam a telefont, majd felálltam, és intettem Niallnek, hogy kövessen. Értetlenkedve nézett rám, de amikor észrevette az arcomat, inkább nem szólt semmit, és miután kifizette a pincért, kisétált utánam az étteremből.
- Mi történt? - kérdezte, miközben én próbáltam egy taxit keresni. Nem volt nehéz, mivel London egyik forgalmas utcáján voltunk, így hamar ráakadtam egyre. Beültünk, bemondtam a kórház címét, és csak aztán fordultam Niallhez.
- Lea rosszul lett, Liam azt mondta, hogy összeesett. - magyaráztam neki, és kétségbeesetten néztem rá. - Niall, úgy félek.
- Haver, nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - próbált meg nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is fél, és egyáltalán nem biztos abban, amit mond.
Nem mondtam erre semmit, csak lemondóan megráztam a fejemet. Nem tudtam gondolkozni, csak a járt a fejemben, hogy minden rendben legyen, semmi baj ne történjen. Nem voltam még felkészülve arra, hogy elveszítsem, egyszerűen nem. Mondjuk, nem hiszem, hogy erre valamikor is kész leszek.
Türelmetlenül doboltam a lábammal, alig vártam, hogy végre már ott legyünk. Niall tanácstalanul ült mellettem, de örültem, hogy nem kezd el hülyeségeket beszélni és nyugtatni.
Amikor megérkeztünk a kórház elé, szinte még le sem parkolt az autó, én már kipattantam, és gyors léptekkel mentem be a kórházba. Nem törődtem azzal, hogy esetleg kifizessem a sofőrt, tudtam, hogy Niall majd megteszi helyettem.
Megkérdeztem a recepción lévő öreg nénit, hogy merre menjek, aki eligazított, így pár pillanat múlva már egy folyosón fordultam be, ahol aztán megpillantottam a fiúkat, majd Daniellet és Scarlettet.
- Hol van? - kérdeztem, amikor eléjük értem.
- Az orvos most vizsgálja. - válaszolt Dani, én pedig rákaptam a tekintetemet. A szeme könnyes volt, és Liamhez bújva ült a fehér széken. Be akartam hozzá menni, és már indultam is volna, de Louis elém állt.
- Zayn, nem mehetsz be. - kért nyugodtan.
- De.. de, muszáj tudnom, hogy van. Nem várhatok itt tétlenül. - ráztam meg a fejemet.
- Figyelj, elhiszem, hogy nehéz, de meg kell várnod, ameddig az orvos kijön onnan. Sajnálom. - nézett a szemembe, és láttam rajta, hogy tényleg sajnálja, és ő is legszívesebben bemenne oda, hogy megtudja, mi van. - Próbálj megnyugodni. - tette a vállamra a kezét.
- Ne mond, hogy próbáljak megnyugodni, mégis, hogy tudnék megnyugodni? - kérdeztem tőle feszültem, majd lelöktem a kezét a vállamról, és az egyik kicsit távolabb eső székhez mentem, ahová leültem.
A térdemre könyököltem, és a kezembe temettem az arcomat. Nem akartam Louissal kiabálni, de annyira feszült voltam. Féltem, igazán meg voltam rémülve. A könnyeim hirtelen nekem is elő akartak törni, de sikerült visszafojtanom őket. Szerencsére.  Nem akartam gyengének tűnni, pedig tudtam, hogy senki nem ítélne el érte. Úgy éreztem, hogy erősnek kell maradnom. Lea miatt, az ő kedvéért, mert tudtam, hogy nem szeretne szomorúnak látni. Azt akartam, amit ő szeretett volna, de nem ment. Éreztem, hogy az első könnycsepp elhagyja a szememet, majd azt követte a többi is, de én gyorsan letöröltem őket, és nem hagytam, hogy több is előbújjon.
Nem tudtam, hogy meddig várhattunk még ott, de egyszer csak nyílt a kórterem ajtaja, majd Lea orvosa sétált ki rajta, nyomában egy nővérrel, aki aztán kikerülve a fiúkat el is ment. Felálltam a székről, ahol eddig ültem, és odamentem hozzájuk.
- Doktor úr, ugye minden rendben van? - kérdeztem reménykedve, mire ő rám kapta a tekinteté, amiből sajnos semmi jót nem tudtam kiolvasni.

Nem a leghosszabb rész lett tudom, de azért, mivel kétfelé választottam. Úgy döntöttem, hogy 2 rész helyett még 3 lesz. Vagyis már csak 2. Remélem tetszett, és mivel ez már nagyon a vége, kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, hogy tetszik-e nektek, vagy sem. Köszönöm! :)