26. rész

-          Már egy fél óra eltelt azóta, hogy a srácok elmentek a fotózásra és az interjúra, de még mindig nem tudtam 100 százalékosan, hogy biztosan elmenjek-e. Végül erőt vettem magam, és miután mindenhol befejeztem a takarítást, megkerestem a táskámat, és gyalog indultam el. Nem volt messze, és így legalább tudtam gondolkozni is útközben. Sikerült összeszednem az alatt a 20 perc alatt a gondolataimat, ameddig sétáltam. Végül, aztán amikor a házhoz értem, megálltam előtte, de nem gondolkoztam sokat, azonnal elindultam befelé, és a saját kulcsommal nyitottam be. Nem hallottam semmi zajt, így miután levette a cipőmet beljebb mentem, majd elkiáltottam magam.

- Anyu, apu! Hahó, valaki! – néztem be a konyhába, de az üres volt.

Már kezdtem azt hinni, hogy nincs itthon senki, és el akartam menni, amikor hallottam, hogy az emeleten van valaki.

- Ki az? – hallottam meg anyukám hangját.
- Én. – szaladtam oda a lépcsőhöz, és így már meglátott.

Láttam rajta, hogy meglepődik, hogy itt vagyok, de örült. Azonnal lejött a lépcsőn, majd magához rántott, és szorosan átölelt, miközben hallottam, ahogy szipogott.

- Oh, kicsim úgy örülök, hogy itt vagy. – suttogta a fülembe.
- Annyira sajnálom, anyu. – csuklott el a hangom.
- Ugyan. – rázta a fejét, amikor eltávolodott tőlem.

Két keze közé fogta az arcomat, és úgy nézett rajtam végig. A könnyek szinte elárasztották már az arcát.

- Gyere, üljünk le. – fogta meg a kezemet, majd a nappaliba vezetett. 

Leültem a kanapéra, ő pedig mellém.

- Apa? – kérdeztem, miközben letöröltem a könnyeket az arcomról.
- Dolgozik, csak késő este jön. Mesélj, miért vagy itt? Mármint ne értsd félre, nagyon örülök neki, csak azt hittem látni sem akarsz. – szomorodott el a mondat végére.
- Így volt. – bólintottam.  – De rájöttem pár dologra.
- Mint például?
- Például, hogy hiányzol, és szeretlek titeket, nagyon. Nem érdekel, hogy eltitkoltátok előlem a dolgokat, már most tudom, hogy csak miattam cselekedtetek így, és köszönöm. Köszönök mindent. – mondtam, majd megfogtam a kezét. – Nem érdekel, hogy a vérszerinti szüleim vagytok-e vagy sem. Ti neveltetek fel, veletek éltem, ti segítettetek nekem, örökké ti lesztek a szüleim.
- Köszönöm. – suttogta anya a könnyeivel küszködve. – Nagyon hiányoztál, és féltem, hogy nem foglak már látni, vagy nem bocsátasz meg. Szeretlek.

Most én öleltem magamhoz az anyukámat. Nem igazán éreztem eddig ezt, amit most. Nem jöttem rá, hogy mennyire is hiányzott. Buta voltam, hogy több hétig nem szóltam hozzájuk. Nem ezt érdemelték.
- Azt hittük, hogy elmentél, hogy elhagytad az országot. – szólalt meg újra pár perc elteltével.
- Miből gondoltátok ezt? – kérdeztem kicsit értetlenkedve.
- Mert kaptunk egy számlát, hogy magasabb összeget leemeltél a számládról. Azt hittük elutazol. Mire kellett az a nagyon sok pénz, Lea? Remélem nem keveredtél valami rossz dologba bele. – nézett rám aggódva.
- Ja, nem. – ráztam a fejemet. – A magánnyomozót kellett kifizetnem.
- Magánnyomozót? Mégis minek kellett neked magán… - kíváncsiskodott, de a mondat felénél megakadt. – Oh.. – bólintott. – Felkerested, igaz?
- Igen. – bólintottam letörten.
- Milyen? Találkoztál már vele?
- Hm. – sóhajtottam, és vettem egy hatalmas levegőt, mielőtt belekezdtem. – Gazdag, szép, fiatal. Egy óriási nagy házban lakik, és vannak gyerekei, van férje.
- Velük is találkoztál? – szólt közbe.
- Nem, ők nem voltak otthon, vagy fogalmam sincs, csak vele találkoztam. Azt mondta, hogy régen sokat szenvedett miattam, de most már nem szeretné, ha tagja lennék a családjának. Megkért, hogy hagyjam őt békén, és ne keressem fel soha többé.

Végül nem bírtam visszatartani a könnyeimet, de szerencsére csak pár folyt le az arcomon, amit azonnal le is töröltem a kezemmel.

- Sajnálom. – simította meg a karomat anya.
- Ne tedd! Jobb lesz így. Ti voltatok a szüleim 18 éves koromig, és most sem kell, hogy más legyen az. Eddig megvoltam nélküle, most is megleszek.  Csak kicsit fájt, hogy ilyen elutasító volt velem, de túlélem. hamar túl fogom tenni magam rajta. Zayn sokat segít nekem.
- Zayn? Ő kicsoda? – nézett rám érdeklődve. El is felejtettem, hogy ő nem tud róla.

Kicsit jobb kedvem lett a neve említésére, főleg amikor az előző éjszaka eszembe jutott. El is pirultam, mire anya felnevetett.

- Na, mesélj! Mindent tudni akarok. – vigyorgott.

Boldogan kezdtem neki mesélni, a megismerkedésünktől teljesen mostanáig. Mindent elmondtam neki, hiszen soha nem volta titkaim előtte. Ő az anyukám, és mindig úgy gondoltam, hogy neki mindent elmondhatok. Ez most sem volt másképpen. Annyira boldog lettem attól, hogy mesélhettem neki a szerelmemről. Mindig is imádtam vele ilyen dolgokról beszélgetni. Ez hiányzott már nagyon. Aaront is mindig kibeszéltük, de örülök, hogy ő most nem került szóba, és szerintem már nem is fog. Ő a múlt, Zayn pedig a jelen és a jövő. Remélem, hogy sokáig.

- De ugye védekeztetek? – tette fel anyu a kérdést, miután befejeztem a mesélést.
- Igen. – bólintottam. – Tudod, ő nagyon figyelmes, kedves, aranyos, és én annyira szerelmes vagyok. – nevettem el magam.
- Örülök, hogy boldog vagy. – mosolygott anyu rám.
- Én is. – haraptam be az alsó ajkamat.
- Majd igazán megismerném valamikor.
- Persze, csak tudod, még nem igazán beszéltünk erről. Még nem hiszem, hogy itt lenne az ideje. – húztam el a számat.
- Perszem értem. Amikor csak gondoljátok. Nagyon szimpatikusnak tűnik azok alapján, amit elmeséltél. Meg kell majd neki köszönnöm, hogy vigyázott rád, hogy boldoggá tett.
- Tudod, ha ő nem lenne, akkor sokkal nehezebb lett volna nekem ezt az időszakot átvészelni. Rengeteg mindenben segített.
- És az nem zavar, hogy ő híres?
- Nem, egyáltalán. – ráztam meg a fejemet. – Kicsit sok a dolga, most is egész nap fotózáson és interjúkon lesznek, de amúgy nem. Mindig szakít rám időt így is, én pedig megértem. Nem fogom kérni, hogy válasszon köztem és a banda között, és hisztizni sem fogom emiatt. Tudom mik a kötelességei, és én ezeket elfogadom.
- Ez egy nagyon érett gondolkodás. Mindig is ilyen voltál. Sokkal okosabb, mint a többiek. – dicsért, mire én csak nevettem.
- Oh, képzeld. – jutott eszembe valami. – Járok fotózásokra. – jelentettem be.
- Miféle fotózásokra? – ráncolta a homlokát.

Minden elmeséltem neki ezzel kapcsolatban is, ő pedig érdeklődve hallgatott. Nem igazán tetszett ez neki először, de aztán elmondtam milyen jó dolog, és aztán úgy volt vele, hogyha nekem tetszik, akkor csináljam.

Rengeteg minden szóba került aztán, meséltem még neki a banda többi tagjáról is, aztán ő mondta el, hogy mi történ ameddig nem voltam itt. Eléggé elszaladt az idő, és arra eszméltem fel, hogy Zayn küldött egy sms-t fél 8 körül, hogy merre vagyok. Nem írtam neki vissza, gondoltam majd meglepem.

- Anyu, most már megyek, Zayn hiányol. – mutattam fel a telefont.
- Rendben. – bólintott. – Oh, még valami! Ugye vissza fogsz költözni hozzánk?
- Hát.. – gondolkodtam. – Nem tudom. Jó ott nekem, de lehet. Még beszélek Zaynnel. Fogalmam sincs.
- Felnőtt vagy, nem dönthetek helyetted, de én örülnék, ha még itt laknál velünk. – mosolyodott el.
- Meglátjuk.
- Rendben. Örülök, hogy eljöttél Lea. Kellemes meglepetés volt. Csak azt sajnálom, hogy apa nem lehetett itt. Biztosan csalódott lesz. – húzta el a száját.
- Majd eljövök máskor is, nyugi. Mond meg neki, hogy üdvözlöm, és, hogy nagyon hiányzik.
- Jól van, megmondom. Vigyázz magadra. – ölelt magához.
- Rendben, te is. Majd találkozunk. Szeretlek.
- Én is szeretlek.

Elköszöntünk egymástól, aztán elindultam ugyanúgy gyalog, ahogy jöttem. Most kicsit gyorsabb tempóban haladtam, mint odafele, így elég volt negyed óra, hogy odaérjek.
Boldogan nyitottam be, majd mentem be a nappaliba, ám amikor megláttam az aggódó Zayn arcát, azonnal lelohadt a mosoly az arcomról.

- Baj van? – kérdeztem.
- Lea, végre! - könnyebbült meg, majd odaszaladt hozzám, és megölelt.

Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem volt rész, de nem volt időm. Ígérem, hogy ezentúl gyakrabban lesz! Köszönöm a sok Tetszik-et az előző részre, remélem ez is tetszeni fog! Írjatok komikat! :)

25. rész

(zene)

Zayn lágyan csókolt, mégis szenvedélyesen. Szenvedélyesebben, mint bármikor, és ez azonnal felélesztette bennem a vágyat, iránta. Azt szerettem volna, ha elfelejthetném ezt a szörnyű napot, legalább erre az estére, és tudtam, hogy ő képes erre.
Gondolataimból az szakított ki, hogy Zayn felhúzta a felsőmet, majd a segítségemmel levette rólam, így aztán a ruhadarab a földön végezte. Eltávolodtam tőle egy kicsit, és csak néztem rá, majd ő hajolt közelebb, és lecsókolta a könnyeket az arcomról.
Ez után én húztam le róla a pólóját, és csókoltam meg. Végigfeküdtem az ágyon, így ő fölém került. A keze az oldalamon és a combomon járt le-fel, míg az enyém az egyik a hajába túrt, másik pedig a hátát markolta.
Miközben csókolt, egy percre sem távolodott tőlem el, úgy gombolta ki a nadrágomat, aztán tolta le rólam, de sajnos, hogy teljesen le tudja rólam venni, muszáj volt elválnia az ajkaimtól.
a combomnál kezdte, és úgy puszilta végig a testemet, mire újra visszatért a számhoz, én pedig mohón kaptam utána.
Rövid időn belül róla az ő nadrágja is a földön kötött ki, így már mindketten csak fehérneműben voltunk.
Zayn lassan vette le rólam a melltartómat is, majd utána ugyanúgy, mint tegnap, végig nézett rajtam. Ez a mozdulata már nem hozott annyira zavarba, mint az előző éjjel. Élveztem, amit csinált, kicsit sem éreztem magam feszélyezve, vagy esetleg zavarban, hogy szinte teljesen meztelenül fekszek előtte.

- Biztos, hogy akarod? – suttogta Zayn, mielőtt levette volna rólam az utolsó ruhadarabot is. Közben végig mélyen a szemembe nézett.
- Igen. –mondtam halkan, és tartottam a szemkontaktust, amit aztán ő tört meg azzal, hogy lehajolt hozzám, és megcsókolt.
Ez után nem kellett sok idő, és mindkettőnkről lekerült az utolsó ruhadarab is.

Reggel arra ébredtem, hogy amikor hozzá akartam bújni Zaynhez, csak a párnát sikerült magamhoz ölelnem. Félig kinyitottam a szememet, aztán megláttam, hogy üres mellettem az ágy. Felültem, majd körül néztem, de semmi nyoma nem volt a szobában. 
Visszadőltem az ágyba, és eszembe jutott az éjszaka, amitől azonnal mosoly kúszott az arcomra. Beleharaptam az alsó ajkamban, miközben visszagondoltam rá.

Annyira jó volt, szenvedélyes, érzéki, romantikus. Teljesen más volt Zaynnel, mint Aaronnal. Szinte össze sem lehetett hasonlítani őket. Boldog voltam, és kicsit sem bántam, hogy megtörtént.

- Már fent vagy? – térített ki Zayn a gondolataimból, amikor belépett a szobába.

Csak a tegnapi farmerje volt rajta, és egy óriási mosoly az arcán.

- Szia. – köszöntem neki, majd nyújtottam a kezemet, hogy jöjjön ide, ő pedig teljesítette a kérdésemet.  – Annyira jó volt az este. – suttogtam a fülébe, miután leült mellém.
- Nekem is tetszett. – mondta, aztán megcsókolt.
- Szeretlek, Zayn. – mondtam ki, miután elváltak az ajkaink.

Most mondtam neki először, és nem is szólalt meg rögtön. Egy kis pillanatig csak nézett rám csillogó, gyönyörű szemeivel, majd gyengéden magához húzott, és újra megcsókolt. Egy kis csók volt csak, de annál szerelmesebb.
- Én is szeretlek, Lea. – mondta ő is, miután elengedett.

Erre még nagyon mosoly került az arcomra, aztán átkaroltam a nyakát, és magamhoz öleltem. A hátamat simogatta, és szorított magához. Mint aki soha nem akar elengedni.

- Köszönöm a tegnapot, meg úgy mindent, amióta itt vagyok. Nem is tudom, mi lenne velem, nélküled. – simítottam az arcára miközben ezeket a szavakat intéztem felé.
- Nem kell megköszönnöd semmit, édes. – rázta meg a fejét. – Itt vagyok veled, bármikor számíthatsz rám, ezen túl is.
- Tudom. – bólintottam mosolyogva, aztán megcsókoltam.

Csókunknak a gyomrom korgása vetett véget. Én fülig elpirultam, Zayn pedig elnevette magát.

- Gyere, menjünk enni. – szólt, aztán felállt, és a kezét nyújtotta, ám amikor eszembe jutott, hogy nincs rajtam ruha, inkább ülve maradtam.  – Mi az? – nézett rám értetlenül.
- Nincs rajtam ruha. – mondtam halkan, mintha valami titkosat közöltem volna vele.
- Igen? – vigyorgott rám kajánul, és azonnal közelebb akart jönni.
- Állj! – tartottam fel a kezem. – Éhes vagyok, szóval ne közeledj. – nevettem.
- Jó, akkor gyorsan öltözz fel. – vont vállat.
- De.. szóval, nem mész ki? – kérdeztem zavartan.
- Miért mennék? – vonta fel a szemöldökét. – Láttalak már.
- Tudom, de az.. az más.
- Ugyan már. – legyintett. – Választok neked inkább ruhát. – indult el a szekrényem felé, nem is törődve a kérésemmel. Így visszagondolva már tényleg butaságnak tűnt, amit kértem tőle.

-  Nem! Azt azonnal felejtsd el. – ráztam a fejemet nevetve. Egy nagyon kis mini nyári ruhát választott, ami szinte alig takart. Még az egyik barátnőm vette nekem.
- De miért? Olyan szép.
- Nem érdekel. Válassz valami mást, vagy választok magamnak.
- Jól van. – adta meg magát, és szomorúan visszatette a ruhát a szekrénybe.

Végül egy kis rövidnadrágot és egy pólót választott. Hozott nekem egy fehérnemű szettet is, amit gyorsan magamra kaptam, a többi ruhával együtt, és kész is voltam, pillanatok alatt. Az arcommal, hajammal most nem törődtem, mivel már majd meghaltam éhen, úgyhogy inkább megfogtam Zayn kezét, és magam után húzva mentünk le a konyhába.

- Sziasztok. – köszöntem vidáman az ott lévőknek. Név szerint: Harry, Louis, Niall.
- Szia. – köszöntek, és furcsán néztek rám, hogy ugyan mitől lehet olyan jó kedvem.
- Mi ez a jó kedv? – kérdezte Louis. – Csak nem volt valami az éjszaka? – nézett rám szemöldök húzogatva, incselkedve. Én természetesen fülig elpirultam, és az asztalon lévő egyik villát kezdtem el piszkálni, miközben megköszörültem a torkomat. – Aha! Elpirultál, tehát volt! – nevetett.

Itt már tényleg, teljesen úgy nézhettem ki mint egy paradicsom, de azért mégis mosoly bújkált a szám szélén.

- Louis, fogd be, oké? – szólt rá Zayn, majd hátba ütötte. Természetesen csak vicceltek.
- Jó-jó. – tartotta fel a kezét védekezően.

A reggeli hasonló jókedvben telt, és aminek főképp örültem, hogy a fiúk egyszer sem hozták szóba a tegnapi napot. Nem kérdezgettek, bizonyára gondolták, hogy semmi kedvem erről beszélgetni. Vagy csak nem akarták elrontani a hangulatot. Nem tudom, mindenesetre nem érdekelt annyira.

- Ugye nem mentek ma sehová? – kérdeztem, amikor már mind befejeztük a reggelit, és csak ott ültünk az asztalnál, hogy tovább beszélgessünk.
- Nem. – vágta rá azonnal Zayn.
- Dehogyisnem. Tudod, az interjú és a fotózás. – világosította fel a szerelmemet Niall.
- Micsoda? Az ma van? – vágott elkeseredett arcot. – Ne már. Totál elfelejtettem.
- Bizony. – bólintott Harry. – Pluszban hamarabb kell majd mennünk, mivel el kell még mennünk Liamért is, Danielle-hez.
- Szuper. – fintorgott Zayn, mire én nyugtatóan megsimogattam a karját, és adtam neki egy puszit.

Én annyira nem bántam, hogy nem lesznek ma itthon. Rögtön eszembe jutott valami, amit mindenféleképpen egyedül kell megcsinálnom. A mai nap pedig tökéletes lesz hozzá. 

Aki minden részemhez Nem tetsziket nyom, igazán elárulhatná, hogy mi a baj, mi nem tetszik. Nem fogok megsértődni, de ha már nem tetszik, akkor kérlek, mond meg mi nem tetszik, vagy hagyd abba. Köszönöm.

24. rész

   

(zene)

- Szia, miben segíthetek? – kérdezte, egy halvány mosollyal az arcán.
- Rose Bonelt keresem. – válaszoltam bizonytalanul.
- Én vagyok az. Te ki vagy? – nézett érdeklődve.

A szám kicsit eltátottam, és csak néztem ő. Alaposan végig néztem rajta, az arcán, a haján. Ő lenne az anyukám?

- Én.. – szólaltam meg bizonytalanul, félénken. – Én, Lea Collins vagyok. A lányod. – mondtam már, kicsit határozottabban.

Az a kis mosoly, ami eddig az arcán volt, azonnal eltűnt, és kételkedve nézett rám. Meglepődött, nem kicsit, ezt láttam rajta. Az arca talán ellágyult egy pillanatra, de aztán rendezte a vonásait.

- Gyere be. – mondta végül halkan.

Félve lépkedtem be a gyönyörű házba. Egy hatalmas nagy előtér tárult elém. Igazán szép volt, világos, és tágas. Nem volt időm nagyon körülnézni, mert Rose szólt, hogy kövessem.
Gondolom a nappaliba mentünk, ahol ő állva maradt, de nekem mutatta, hogy nyugodtan üljek csak le a kanapéra.

- Hogy találtál meg? – kérdezte halkan, pár perc elteltével.

 Addig csak néztük egymást, egyikünk, sem mert szerintem megszólalni. A szobában is körül néztem, ami ugyanolyan szép volt, mint az előtér, vagy talán még szebb. A falakon képek voltak, amiket alaposan megfigyeltem. Többnyire 2 kisgyerek, egy fiú és egy lány szerepelt, de némelyike Rose, és egy férfi is feltűnt. Ezek szerint családja van.

- Felbéreltem egy magánnyomozót. – válaszoltam.
- De, nem értem. Honnan tudtad meg, hogy.. szóval, hogy…
- Hogy örökbe fogadtak? – szóltam közbe, ő pedig bólintott.  – Elmondták, a 18. születésnapomon.

Ez után nem szólt egy ideig, mintha elgondolkodott volna valamin. A távolba meredt, majd leült az egyik fotelre.

- Miért kerestél meg, Lea? Pénzt szeretnél? – tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam.
- Micsoda? Nem, dehogyis. – ráztam a fejemet hitetlenkedve. Mégis, hogy gondolhatja..? – Én csak szerettelek volna megismerni. Választ kapni a kérdéseimre.
- Kérdezz nyugodtan.

Annyira furcsa volt, és bántó az, ahogyan beszélt velem. Egyáltalán nem erre számítottam.

- Miért adtál örökbe? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. – Miért nem akartál te felnevelni?
- Akartalak. Hidd el, nagyon! 17 éves voltam, amikor megszültelek, és nem volt semmim. A szüleimmel nem tartottam a kapcsolatot, nem volt pénzem, sem lakásom. A legjobbat akartam neked, és azt mellettem nem kaptad volna meg. Nem volt pénzem arra, hogy felneveljelek.
- Hát most úgy látszik már nincsenek anyagi problémáid. – mondtam kicsit gúnyosan.
- Nem, valóban nincsenek, de sok időbe tellett, hogy ezt megkaphassam.
- Akkor miért nem kerestél meg? Később, nem akartad tudni, hogy milyen lettem? Te is ugyanúgy megtalálhattál volna, ahogyan én téged.
- Tudtam hol laksz. Végig, tudtam. – válaszolt.

Itt megdöbbentem, kicsit hátrahőköltem.

- Micsoda? Akkor miért nem akartál látni? – néztem rá elkeseredetten.
- Figyelj, rám. Amikor örökbe adtalak nagyon nehéz volt. Bevallom, hogy szörnyű érzés.  A legrosszabb, de tudtam, hogy jót cselekedtem. Fájt, hogy meg kellett válnom tőled, de a te érdekedben tettem. Nem volt más választásom. Egy nap nem telt el azóta, hogy ne gondoltam volna rád, de idővel könnyebb volt, mert tudtam, jó helyen vagy.

Tudtam, hogy őszinte, és igazak ezek a szavak, amiket kimondott. Éreztem, hogy a szememet könnyek kezdik el szúrni, de nem akartam sírni, ezért visszatartottam őket.

- De nem értem, amikor már itt laktál, miért nem kerestél meg, legalább egyszer?
- Mi értelme lett volna? Mit szóltál volna, hogyha beállít hozzátok egy, számodra idegen nő, és azt állítja, az anyukád.

Erre nem tudtam mit mondani, igaza volt. Valószínűleg nem jól kezeltem volna a dolgot.

- Igazad van, de akkor is.. – sóhajtottam fel.
- Sajnálom Lea. Tényleg. Örülök, hogy megkerestél, hogy láttam jól vagy, de mint a képeken láttad, nekem már van egy családom. – mondta, mire én hirtelen megszólalni sem tudtam. Ezzel most mit akar mondani? Kérdőn néztem rá, így folytatta. – Nem tudom, hogy a családom, hogy fogadná azt a hírt, hogy előbukkant a 18 éves lányom, de azt hiszem nem is szeretném megtudni. Sajnálom Lea. Eddig sem voltál része az életemnek, és ezen túl sem szeretném, hogy az legyél. Nem tartozol bele a családomba.  Számomra te nem létezel, kérlek, most menj el, és ne keress többé.

Amikor befejezte, amit mondott felállt, és kiment a szobából. megszólalni nem tudtam, még lélegezni is majdnem elfelejtettem. Már egyáltalán nem próbáltam meg gátat szabni a könnyeimnek, hagytam, hogy szabadon elárasszák az arcomat.

Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam, aztán felálltam, és sietősen távoztam. Ez életem egyik legrosszabb napja, és, hogy teljes legyen még az eső is elkezdett zuhogni. Az időjárás is az én kedvemet ábrázolta.

Nem akartam elhinni, hogy ez történt. Hogy lehet ilyen a saját lányával? Nem tudtam mit csináljak, csak minél hamarabb haza akartam érni. Amire a legjobban szükségem volt jelen pillanatban, az Zayn.

Nem hívtam taxit, pedig tudtam, hogy kicsit messze van a házuk, de akkor sem. Szükségem volt egy kis időre, ameddig legalább magamban rendezem a dolgokat, mielőtt hazaérek.

Gyalog mentem a szakadó esőben, miközben mindenféle dolog jutott az eszembe. Mi értelme volt megkeresni? Csak fájdalmat okoztam ezzel saját magamnak. Óriásit csalódtam, olyat, amilyet még soha az életemben. Váratlanul érte ez az egész, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem. Azt hittem, vagyis inkább azt reméltem, hogy örülni fog majd nekem, ugyanúgy, ahogy én neki.

Eszembe jutottak anyuék, és az, hogy viselkedtem velük. Ők nem ezt érdemelték. Lehet, hogy nem vérszerinti szüleim, de mégis sokkal többet érdemelnének, mint ez a nő, aki az igazi anyám. Ők törődtek velem, számítottam nekik, és most is, szinte még minden nap próbálnak felhívni. Ők a legjobbat adták nekem mindig, mégis elfordultam tőlük. Most már értem milyen érzés lehetett nekik, amikor elmentem tőlük.

Kb. fél óráig tartott az út, és időközben sikerült megnyugodnom, és az eső is elállt. Csak egy kisebb nyári zápor volt, de nem a legjobbkor. Szeretem az esőt, amikor bent vagyok a házban.

Lassan lépkedtem a ház előtt az ajtóhoz, és ugyanilyen lassan nyitottam be. A fiúk a nappaliban ültek, de azonnal felkapták a fejüket, amikor meghallották, hogy megérkeztem. Amikor meglátták milyen állapotban jelentem meg, aggódva figyeltek, Zayn pedig felpattant, és odaszaladt hozzám.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben a kezei közé fogta az arcomat.

Nem szólaltam meg, csak a fejemet ráztam, ugyanis újra előtörtek a könnyek a szememből, és éreztem a szorítást a torkomban.

- Mi történt? – nézett rám aggódva.
- Menjünk a szobámba, jó? – suttogtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, gyere. – bólintott, és felkapott az ölébe, így a derekán átfontam a lábaimat, az arcomat pedig a nyakába fúrtam. Úgy látszott kicsit sem zavarta, hogy csupa víz vagyok, és ő is az lesz.

- Várj, keresek neked valami száraz ruhát. – mondta, miután letett a szoba közepén, és a szekrényem felé indult. Egy melegítőnadrágot és egy pólót vett ki belőle. Segített levetkezni, mivel semmi erőm nem volt, aztán ugyanúgy segített felöltözni is.
- Köszönöm. – suttogtam rá nézve, majd megcsókoltam.
- Elmondod mi történt? – kérdezte ő is, ugyanolyan halkan, mint én, miután elváltak az ajkaink.
- Nem akarok most erről beszélni. Nem bírok. – ráztam tüntetőleg a fejemet, és letöröltem a könnyeimet.
- Jól van, akkor mondod el, amikor akarod. Semmi baj, gyere ide.

Magához húzott, én pedig az ölébe másztam, így szembe voltam neki.

- Próbálj megnyugodni. – suttogta a fülembe, és szüntelenül simogatta hajamat. – Mond, mit csináljak, hogy jobb kedved legyen? – kérdezte szinte már kétségbeesetten pár perc múlva, amikor még mindig hozzábújva sírtam.

Ekkor eltávolodtam tőle, és aggódó, csillogó szemeibe néztem, majd végig simítottam az arcán.

- Csak feledtesd el velem ezt a mai napot. Kérlek.

Azonnal értette mire gondolok, és kicsit kételkedve nézett rám, de aztán ellágyult az arca. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, aztán magához húzott, és lágyan megcsókolt.

A feltételek ugyanazok mint az előző résznél :))

23. rész

(zene)

A keresés kevesebb ideig tartott, mint én azt gondoltam. Magánnyomozót könnyen találtunk, és ő pedig hamar megtalálta Rose-t, mivel eléggé sok információnk volt róla, régebbről. Az igaz, hogy kicsit sok pénzt elkért ezért, de szerencsére anyagi gondjaim soha nem voltak, így ez nem okozott problémát.
Az már egy másik dolog volt, hogy nem tudtam eldönteni örüljek-e neki, vagy ne. Féltem. Nagyon féltem. Zayn biztatott, hogy minden rendben lesz, és a fiúk is segítettek, de egyszerűen nem tudtam nyugodt lenni.

Lassan szálltam ki a zuhanyzófülkéből, majd megtörölköztem egy puha törölközőbe, aztán felvettem a pizsamámat, ami egy kis rövidnadrágból és topból állt. A hajamat felfogtam egy copfba, és a szobám felé indultam, de meggondoltam magam, és a nappaliba mentem.

- Zayn. – szóltam halkan a tévéző barátomnak, miközben nekitámaszkodtam a falnak.
- Igen? – nézett fel rám.
- Nem jössz aludni? – kérdeztem bátortalanul.
- Ilyen hamar?
- Kérlek. – bólintottam.

Összeráncolta a szemöldökét, kicsit furcsán nézett rám, de végül felállt, elköszönt a fiúktól és odajött hozzám. Egy szót sem szólt, csak megfogta a kezemet, majd bementünk a szobámba. Ott leültünk az ágyra, és csak aztán szólalt meg.

- Baj van, Lea? – kérdezte aggódva.
- Nem, nincs. Csak kérlek, legyél itt velem, jó? Olyan furcsa érzésem van. A tény, hogy holnap találkozok anyukámmal… Nem tudom, félek. – mondtam lehajtott fejjel, és éreztem, hogy egy könnycsepp lefolyik az arcomon.
- Héj. – fogta meg az államat lágyan a kezével, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.  – Nem lesz semmi baj, ha pedig mégis, én itt vagyok. Itt vagyok veled, rendben? Bármi történjen is holnap, én itt leszek. Melletted. – suttogta, pár centire az arcomtól.
- Köszönöm. – néztem hálásan a szemeibe, majd letöröltem a forró sós könnycseppeket az arcomról. – Nem is tudom, mit mondjak. Nélküled nem hiszem, hogy lenne mindehhez bátorságom.
- Ugyan már, ez teljesen butaság. Nélkülem is végig tudtad volna csinálni mind ezt, hidd el nekem. – mosolygott.

Nem szóltam már erre semmit, csak a kezemet az arcára simítottam és lágyan megcsókoltam. Azonnal visszacsókolt, és éreztem, hogy rögtön megnyugszik a testem. Egyetlen érintésével, csókjával képes arra, hogy legalább arra a pici időre elfelejtsek mindent, és csak vele foglalkozzak.
Zayn ledöntött az ágyon, és így felém került, úgy csókolt tovább. A keze felfedező útra indult a testemen, míg én a hátát simogattam, vagy a hajába túrtam.
Egyszer csak, amikor Zayn felfelé haladt a combomtól, beleakasztotta a kezét a pólómba, és elkezdte felfelé húzni. Itt megakadtam kicsit, de végül hagytam neki, hogy levegye rólam a pólót. Ez után eltávolodott tőlem, hogy végig nézzen rajtam, én pedig szégyenlősen lesütöttem a tekintetemet, hiszen fent nem volt rajtam semmi.

- Gyönyörű vagy. – suttogta a fülembe, majd a vállamat kezdte el puszilgatni, felfelé haladva a számhoz. Elmosolyodtam, és megkerestem sajátommal az ajkait, majd megcsókoltam, aztán én is lehúztam róla a pólóját.

Egész este csókolóztunk, más nem történt. Nem mentünk tovább, és ez így volt jó. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mégis tudtuk, hogy nem most fog megtörténni az a dolog. Kicsit tovább mentünk, mint szoktunk, mégsem léptük túl a határt.

Nem azért, mert nem szeretnék még vele lefeküdni, egyszerűen csak így gondoltam, gondoltuk helyesnek. Ez pont így volt jó, én nagyon élveztem.

Reggel kipihenten ébredtem fel, és ami a legfontosabb: jókedvűen, boldogan. Ezt csupán Zaynnek és a tegnap estének köszönhettem. Mosolyogva néztem magam mellé, de ő még aludt. Felültem, felvettem a pólóját, amit tegnap este levettem róla, aztán hozzá hajoltam, hogy felébresszem.

Kicsit nyűgös volt utána, de pár csókkal szerencsére sikerült kiengesztelnem, így már mindketten nevetve mentünk ki a konyhába. Ott egyedül Harry volt, eléggé fáradtan, így nem igazán törődtünk vele. Egymással voltunk elfoglalva.

- Figyelj. – szólaltam meg kis idő után. Kérdő szemekkel nézett rám, miközben tovább ette a reggelijét. – Úgy gondoltam, hogy még délelőtt szeretnék elmenni. Minél hamarabb túl akarok rajta esni. – mondtam.

Nem kellett kiejtenem, hogy miről van szó, azonnal tudta.

- Biztos ne menjek veled? – kérdezte.
- Igen. Köszönöm, hogy eddig segítettél, de ezt egyedül akarom. – bólintottam.
- Rendben, ahogy gondolod. – mosolyodott el, aztán adott egy puszit az orromra, mire felnevettem.

Egy kis ideig még elszórakoztunk ott a konyhában, de aztán én visszamentem a szobába, hogy felöltözzek. A hajamat szabadon hagytam, aztán egy laza smink után készen is voltam. Kikerestem egy táskát a szekrényemből, belepakoltam a holmimat, és kimentem vissza a konyhába.

Ott már elég jó volt a hangulat, a többiek is megjelentek, Liam kivételével, mivel ő nem volt itthon.

- Akkor én megyek. – jelentettem be kicsit bizonytalanul.
- Ha bármi van, hívj, jó? – jött oda hozzám Zayn, mire én bólintottam.
- Ígérem. – mondtam, majd belebújtam a karjaiba, ő pedig szorosan körém fonta őket.
- Szorítunk. – szólalt meg Niall, a többiek pedig bólogattak mellette.
- Köszönöm. – mosolyogtam rájuk.

Még egyszer utoljára megcsókoltam Zaynt, aztán elindultam. Taxival mentem, de sajnos hamar odaértünk, és nagyon meglepődtem. Egy nagy, fehér ház előtt parkolt le a taxi, én pedig kiszálltam, miután kifizettem az öreg bácsit.

Érdeklődve néztem fel a hatalmas házra, ugyanis nem erre számítottam. Nagyon nagy volt, és gyönyörű. Félve tettem meg az ajtóig az első lépéseket, és bele tellett pár percbe mire erőt vettem magamon, és becsengettem.

Nem kellett még egy percet sem várnom, amikor lépéseket hallottam, aztán nyílt az ajtó, én pedig megpillantottam, őt. 

Sziasztok, itt a következő rész, pedig nincs meg  a 10 komi, de nem baj. Ezentúl nem muszáj, hogy meglegyen a 10, elég 5, csak kérlek titeket, hogy hosszabb komit írjatok, rendben? :) Ennyi lenne a kérésem. 5 bővebb komi! :)

22. rész

(zene)

- Micsoda? – kérdeztem izgatottan, mégis félve.
- Sikerült megtudnia, és azt mondta, hogy holnap vár minket, hogy személyesen elmondja.
- Mi? Holnap? Én addig nem bírom ki. – néztem rá kétségbeesetten.
- Dehogyisnem, hidd el, hamar elszalad ez a nap, és holnap délelőtt már tudni fogod. – mondta, miközben oda jött hozzám, és magához ölelt.
- De miért nem mondta el most? – kérdeztem, de magamtól is tudtam rá a választ.
- Ez nem telefontéma, édes. – tolt el kicsit magától, és gyengéd kis puszit adott a számra, ami átalakult csókra.
- Tudom. – dünnyögtem miután szétváltunk, és jó szorosan hozzábújtam, ő pedig magához ölelt.
- Srácok. – szólalt meg Niall kis idő elteltével. – Nem akarok megzavarni semmit, de mikor lesz kész a kaja?

Mi egyszerre néztünk rá Zaynnel, szem forgatva, a többiek pedig felnevettek. Nem igaz, hogy Niall mindig csak az evésre tud gondolni. Végül elmosolyodtam, majd kibújtam Zayn karjaiból, és befejeztem a főzést.

A nap egyáltalán nem telt el gyorsan, sőt, szinte mintha a percek órák lettek volna.

- Kicsim, nyugodj már meg. Holnap úgyis csak a nevét fogod megtudni, semmi mást. Kérlek szépen, ne idegeskedj. – simított végig a kezemen Zayn, miközben a fülembe súgta a szavakat.

Filmet néztünk a nappaliban, de nem tudtam figyelni. A lábam állandóan járt, ideges voltam.

- Tudom, de akkor is. Annyira furcsa lesz. – néztem rá.
- Elhiszem. Figyelj, semmi baj nem lesz, oké?
- Mi van, ha már nem él? – tettem fel egy újabb kérdést.
- Nem tudom, de ne gondolj erre, rendben? Hidd el, minden jó lesz. – mondta, de láttam a szemeiben, hogy ebben ő sem annyira biztos, és csak engem próbál nyugtatni.

Sóhajtottam egyet, és megcsókoltam. Nem is tudom, szerintem, ha ő nincs mellettem már megőrültem volna, vagy bele se kezdtem volna ebbe az egészbe. Hatalmas erőt ad.

- Figyelj, én megyek, lefekszek. – távolodtam el tőle, de csak annyira, hogy beszélni tudjak.
- Menjek veled?
- Nem, nyugodtan nézd csak a filmet. Lezuhanyozok, és szerintem már alszok is. – legyintettem.
- Jól van. Akkor aludj jól.
- Jó éjt. – köszöntem el én is, és egy utolsó csók után felálltam. – Jó éjt, fiúk. – köszöntem hangosabban, hogy a srácok is meghallják.

Ők visszahümmögtek valamit, amiből szinte semmit nem értettem, aztán nevetve mentem be a szobámba. Felkaptam a pizsamámat, és a fürdőszobába vettem az irányt, ahol gyorsan lezuhanyoztam, aztán ágyba bújtam, és hamar el is aludtam. Szerencsére.

Reggel kipihenten ébredtem, a nap lágyan simogatta az arcomat, erre azonnal elmosolyodtam. Imádtam, amikor süt a nap, mivel sajnos Londonban ez elég ritka. Gyorsan kipattantam az ágyból, és pár perc gondolkodás után kiszedtem egy farmert és egy fehér felsőt a szekrényből. Ez után a fürdőszobába mentem, ahol egy gyors fogmosás és sminkelés után felöltöztem. A hajammal nem csináltam semmit, csak kifésültem, és szabadon hagytam. Zayn így szereti.
Öltözködés után kicsit összepakoltam a szobámban, aztán kimentem, egyből a konyhába. Ott Danielle és Liam falták egymást.

- Jó reggelt. – köszöntem mosolyogva.
- Ó, szia. – váltak el egymástól, elpirulva.
- Danielle, te mikor jöttél? – kérdeztem, mivel este még nem volt itt.
- Most, nemrégen. – válaszolt. – Éhes vagy? Liammel csináltunk palacsintát. – mutatott a pultra, ahol temérdek palacsinta volt.
- Igen. – csillant fel a szemem.  – Csak előbb megyek, szólok Zaynnek.
- Rendben.  – bólintottak.

Otthagytam őket a konyhában, és az emeletre mentem, egyenesen Zayn szobájába. Halkan mentem be, nem akartam felverni, tudtam, hogy azt nagyon utálja. Odamentem az ágyához, és egy kis ideig csak néztem, ahogy alszik. Felső nem volt rajta, a takaró pedig lecsúszott a derekára, így az alsó ajkamba haraptam, miközben végigfuttattam rajta a tekintetem. Végül felemeltem a kezemet, és most ugyanezt megismételtem, csak most végighúztam a hátán az újaimat. Kicsit közelebb hajoltam az arcához, és adtam rá egy puszit.

- Zayn. – suttogtam, és egy újabb kis puszit adtam neki, most a vállára. – Ébresztő. – mondtam kicsit hangosabban, de ő egy kicsi jelét sem mutatta annak, hogy hallotta. – Édesem, kérlek, kelj fel. – szóltam neki újra, és már éppen egy újabb puszit akartam neki adni, amikor lefogta a kezemet, és maga alá fordított. Olyan gyorsan történt, hogy még gondolkodni sem volt időm, sikítottam egyet, majd amikor rájöttem mi történt elnevettem magam.
- Nem vagy normális. – ütöttem meg a mellkasát.
- Bocsi. – dünnyögte, és azonnal birtokba vettem a számat, hogy lágyan megcsókoljon.
- Miért nem aludtál ma velem? – kérdeztem, miután elváltak ajkaink.
- Későn mentünk aludni, és nem akartalak felébreszteni. – mondta mosolyogva. – Ne haragudj.
- Semmi gond. – ráztam a fejem. – Egyébként azért jöttem, hogy szóljak, Liam és Danielle csinált palacsintát. Ha esetleg éhes lennél. – tettem hozzá a végét kuncogva, de neki a szeme már a palacsinta szó hallatán felcsillant, így nem is volt kérdés.
- Miért nem ezzel kezdted? – kérdezte, és gyorsan le is pattant rólam. Nekem is segített felállni, és maga után húzott kifelé, le a konyhába, én pedig nevetve követtem.

Mire leértünk már Niall és Louis is ott voltak, egyedül Harry hiányzott, de nem sokkal utánunk ő is megérkezett.  Annyira imádtam közösen reggelizni velük, ilyenkor mindig jól indul a napom. Az pedig külön öröm, ha még Danielle is itt van.

- Mikor akarsz menni? – fordult felém Zayn, miután elfogyasztotta az utolsó palacsintáját.
- Nem tudom, minél hamarabb. – mondtam neki.
- Akkor megyek, elkészülök, és tőlem indulhatunk is.
- Rendben. – bólintottam.

Zayn felment a szobájába elkészülni, és a többiek is hamar otthagytak minket, így én ameddig vártam segítettem elpakolni Daniellenek.  Amikor aztán Zayn elkészült, és megérkezett a taxink, elindultunk.
Eddig nyugodt voltam egész reggel, nem feszengtem, nem idegeskedtem, de amikor aztán bementünk Dan irodájába, rögtön átjárta a testemet valami furcsa érzés. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi lehetett az.

- Sziasztok. – köszönt nekünk, és mindkettőnkkel kezet rázott. – Üljetek csak le. – mutatott ugyanazokra a fotelokra, ahol pár napja már ültünk. – Nos, nyomozgattam kicsit, bevallom, nem volt könnyű, mivel ez már eléggé régen történt, de sikerült megtalálnom. – kezdett bele, de nem nézet ránk, pár papírt figyelt, ami ott pihent az asztalán.
- 1996. október 25-én fogadtak örökbe, az igazi anyukádnak a neve pedig Rose Bonel.

Rose Bonel. Ezt a nevet mondogatom magamban már órák óta, mióta hazajöttünk. A Rose igazán szép név. Vajon a hozzátartozó ember is az? Egyedül ültem a konyhapulton, miközben gondolkodtam. A fiúk már elmentek, mivel egy kis koncertjük, és dedikálásuk van ma este, az egyik plázában.

Dan sajnos nem tudott már több mindent mondani, csupán a nevét, és még pár adatot, ami most teljesen jelentéktelen. Nem tudtam meg, hogy hol lakik most, él-e, mi van vele. Ő ebben sajnos nem tudott már nekem segíteni. Azt mondta, béreljek fel egy nyomozót, aki megkeresni nekem. Így is fogok tenni. Ha már eddig eljutottam, nem most fogom feladni. Zayn megígérte, hogy segít nekem, ugyanúgy, ahogy eddig tette. Remélem, hogy sikerrel fogunk járni.

Sziasztok, 10 komi és jön az új rész! :))

If I was your boyfriend

Sziasztok, most még nem az új résszel jövök, hanem egy újabb bloggal. Az nem az 1D-ről szól, hanem Justin Bieberről. Remélem, hogy fog nektek tetszeni, egyelőre még csak a prológus van fent, de hamarosan jön az 1. rész is. Jó olvasást!

http://ifiwasyour-boyfriend.blogspot.hu

u.i.: új rész itt, ha meg lesz a 10 komi, még 4 kell ;)

21. rész

Izgatott voltam nagyon, amikor beléptem az épületbe Zaynnel az oldalamon. Szívesen megfogtam volna a kezét, hogy ezzel is adjon egy kis erőt, de sajnos itt nem lehetett.  Odamentünk a kis pulthoz, ahol egy fiatal férfi állt.

- Helló. – köszönt Zayn, majd meg sem várta, hogy a fiú válaszoljon, azonnal folyatta. – Tegnap telefonáltam Mr. Taylornak, és azt mondta ma jöhetünk hozzá. Zayn Malik vagyok.
- Igen-igen. – bólintott.  – Tudom. Mondta, hogy beengedhetlek titeket. Kopogjatok csak be nyugodtan. – mutatott a kicsit félreeső barna ajtóra.

Mi megköszöntük, és odamentünk az ajtóhoz, ahol egy kopogás, és egy „tessék” után bementünk.

- Zayn. – mondta Mr. Taylor óriási mosollyal az arcán, amikor beléptünk és meglátott minket. Fiatal volt, szerintem nem lehetett több 30-nál, barna rövid haja volt, és vidám arca.
- Dan, szia. Örülök, hogy látlak. - köszönt neki ő is, aztán kezet ráztak, amikor Dan ideért hozzánk.
- Én is. – bólogatott.
- Hadd mutassam be a barátnőmet, Lea Collinst. – mutatott rám.
- Szia. – fordult felém mosolyogva, és nekem is a kezét nyújtotta.
- Helló. – köszöntem el kicsit félszegen.
- Mi járatban vagytok erre? – kérdezte, és közben visszaült a helyére, majd mondta, hogy mi is üljünk le, és a vele szemben lévő fotelokra mutatott.
- Igazából Lea szeretné a segítségedet. Meg akarja keresni az anyukáját. – válaszolt Zayn helyettem, közben pedig megfogta a kezemet.
- Oh. Szóval hivatalos ügy, csak azt nem értem, akkor miért nem egy nyomozóhoz mentetek? – értetlenkedett.
- Mert nem tudom, hogy ki ő. Semmit sem tudok róla. Nemrégen tudtam meg, hogy örökbe fogadtak. – szólaltam meg most én.
- Értem. Nos, így már mindjárt más. Remélem, hogy fogok neked tudni segíteni, de még nem biztos. Felteszek pár kérdést, és rákeresek a számítógépemben.
- Rendben. – bólintottam izgatottan.

Válaszoltam a kérdéseire, hogy mikor születtem, mikor fogadtak örökbe, kik és még hasonlók.  Dan folyamatosan pötyögött valamit a gépbe, Zayn pedig csendben hallgatott, de egy percre, sem engedte el a kezemet, amiért nagyon hálás voltunk.

- Most nem tudok még neked pontos információkat adni, nem lesz könnyű megkeresni, hogy ki volt az, mivel már elég régen történt. Majd telefonálok, ha megtudtam valamit, rendben? Rajta leszek az ügyön. – mondta nekem.
- Jól van. – néztem rá hálásan.
- Zayn, majd hívhatlak téged, ha megtudtam valamit? – nézett rá kérdőn.
- Persze. – szólalt meg hosszú idő után először.
- Oké, akkor pár nap múlva jelentkezem.
- Rendben. – mondtuk, és szinte egyszerre álltunk fel a fotelokból.
- Zayn valamikor igazán összefuthatnánk majd. Régen beszéltünk. – mondta Dan, miközben ő is felállt, hogy kikísérjen minket.
- Mindenképpen.  – bólintott mosolyogva a barátom.
- Szuper. Akkor majd hívlak. Örülök, hogy megismerhettelek Lea. – fordult felém.
- Én is. – mosolyodtam el.

Kezet rázott mindkettőnkkel, majd elköszöntünk és kimentünk.

- Hú, gondolod, hogy sikerülni fog? – kérdeztem Zaynt, amikor már kiértünk az épületből is.
- Szerintem igen. Vagyis bízok benne. Ne félj, minden rendben lesz. – suttogta biztatóan, majd adott egy puszit a számra.
- Remélem. – húztam el a számat egy sóhaj után.
- Mehetünk haza?
- Igen. – bólintottam.

Taxival mentünk haza, de útközben nem sokat beszéltünk együtt, mivel Zaynnek telefonáltak, és az egész úton, telefonon beszélt valakivel, én pedig a gondolataimba voltam mélyedve.
Az járt a fejemben, ami már egy pár napja mindig. Mi lesz, ha megtalálom őt tényleg? Nem tudom elképzelni se. Egyik pillanatban várom, örülök neki, másikban meg úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha nem keresném fel. Gondolataimból az zavart fel, hogy az autó leállt, majd Zayn fizetett, és kiszálltunk a taxiból.

- Végre. – mondtam neki, amikor letette a telefont.
- Bocsánat. – nevetett, majd adott egy puszit a számra, és úgy mentünk be. A fiúk a nappaliban tv-ztek, kivéve Niallt, aki a konyhában volt. Odamentünk hozzájuk.
- Sziasztok. – köszöntek.
- Na, mi volt? – kérdezte Harry.
- Semmi. Azt mondta, hogy majd pár nap múlva telefonál, ha megtudott valamit. – válaszoltam neki, miután elhelyezkedtem Zayn ölében.
- Aha, értem. – bólogatott mindentudóan, ami mosolygásra késztetett.

A fiúkkal elbeszélgettünk még pár dologról, kerülve a témát, amiért hálás voltam. Tudták, hogy nem szívesen beszélek erről, de sajnos nekik aztán menniük kellett, így a nap további részében már egyedül voltam. Felhívtam Danielle-t, hogy nem ér-e rá esetleg, és akkor elmehetnénk vásárolni. Szerencsére jó ötletnek tartotta, így 1 órán belül már az egyik közeli plázában találkoztunk. Egész délután elvásárolgattunk, aztán moziba, és vacsorázni is közösen mentünk. Végül úgy döntött, hogy eljön hozzánk, így együtt mentünk haza. A fiúk már otthon voltak, és Liam nagyon örült, hogy Danielle is velem jött. Az egész estét együtt töltöttük közösen, miközben beszélgettünk, aztán amikor már késő volt elmentünk aludni.

A napok teltek egymás után, de sajnos nagyon lassan. Vártam már, hogy Dan hívjon, mivel kíváncsi voltam. A fiúk próbálták elvonni a figyelmemet arról, mindenhová magukkal cipeltek, és nekem is volt 2 fotózásom az elmúlt 5 napban. Örültem neki, élveztem csinálni, és nagyon reméltem, hogy egyre gyakrabban fognak majd hívni.

Egyik hétfő délután aztán, miközben a fiúknak csináltam vacsorát, konkrétan csirkét, Zayn kérésére, megcsörrent Zayn telefonja. Mind ott voltak a konyhában, hogy elszórakoztassanak közben, de inkább csak akadályoztak a főzésben.

- Lea, mond, ne segítsek? – támaszkodott rám Lou.
- Nem, köszönöm. Inkább csak ülj le, és figyelj, oké? – mondtam neki nevetve.
- De miért? – kérdezte tettetett szomorúsággal.
- Mert abból aztán nem lenne vacsora, ha mi együtt főznénk. – világosítottam fel.
- Ha egyedül csinálod, se lehet, hogy lesz. – piszkálódott.
- Jó, akkor majd te nem eszel belőle. – vontam vállat.

Épp a krumplit csináltam, amikor kivett egy villát a fiókból, rátette, és nekem lőtte. A fiúk hangosan fölnevettek, én pedig dühösen fordultam felé.

- Louis, menj ki a konyhából!  - kiáltottam, de a szám sarkában mosoly bujkált. Igazából nem voltam ám dühös rá.

Már éppen vissza akart szólni, de Zayn beelőzte. Eddig ő kint telefonált, most jött vissza a konyhába.

- Lea, hívott Dan. Megvan az anyukád neve. – közölte, miközben becsúsztatta a telefonját a nadrágja zsebébe.