3. rész

(zene)

Reggel, felkeltem, felöltöztem, és csak az után mentem ki a fiúkhoz, de szokatlan csönd volt most a házban.  Benéztem a nappaliba, aztán a konyhába mentem, ahol találtam egy cetlit, miszerint egy fotózásra mentek, ami lehet, egész nap el fog tartani, mivel utána lesz még egy interjú 7-től, amit ha gondolok, nyugodtan nézzek meg a tv-ben, mivel élő adás lesz.

Sóhajtottam egyet, majd a cetlit a kukába dobtam, aztán a hűtőből kivettem egy doboz tejet, és megkerestem a müzlit hozzá, amikor megcsörrent a telefonom.

Ránéztem a kijelzőre, és gondolkodtam, hogy felvegyem-e, de végül a fülemhez emeltem a kis fehér készüléket.

- Igen? – szóltam bele unottan.
- Szia, Lea. – köszönt bele anyu. Vagyis.. Jenna.
- Mit akarsz? – kérdeztem kimérten.
- Hol vagy, kincsem?  
- Pár barátomnál.
- Meddig leszel ott? Kérlek szépen, gyere haza, és beszéljük meg. – kért, és hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küszködik. Ettől nekem is elszorult a torkom.
- Nem akarom megbeszélni. Hazudtatok nekem. Jogom lett volna tudni. – mondtam.
- Tudom, és sajnálom, nagyon sajnálom.
- Talán kicsit késő. Nekem még idő kell ehhez, hogy feldolgozzam, hogy az egész életem egy hazugság. Most mennem kell, szia. – köszöntem el, majd választ sem várva letettem a telefont. Tudtam, hogy ez bunkóság volt a részemről, de nem akartam vele beszélni.

Ránéztem a müzlimre, de még az étvágyam is elment, így fintorogva eltettem a tiszta tálat, majd a müzlit és a tejet is a helyére, és kimentem a nappaliba.

A kanapén ültem, és gondolkoztam, hogy mit csináljak. Még csak fél 11, a fiúk sokára jönnek, addig halálra fogom unni magamat.

Végül úgy döntöttem, hogy nem ülök itthon, ezért felvettem a kabátomat és a cipőmet, majd elindultam sétálni. Nem volt konkrét úti célom, egyszerűen csak nem akartam otthon lenni egész nap. Ráadásul még a nap is szépen kisütött ma.

Végül a nagy sétából vásárlás lett, ugyanis egy plázában lyukadtam ki, amit egyáltalán nem bántam. Boldogan sétáltam az üzletekbe. Sok lány utál egyedül vásárolni, viszont én nem. Én egyedül is jól érzem magam, ha vásárolhatok.

Már egy csomó ruhát felpróbáltam, és vettem is pár holmit, amikor eléggé elfáradtam, ezért úgy döntöttem, hogy haza megyek. Mentem a kijárat felé, de a jókedvem azonnal elszállt, amikor megpillantottam a párost, akik felém tartottak, egymás kezét fogva, nevetgélve.

Teljesen ledöbbentem, és amikor megláttak engem ők is, a mosoly azonnal lefagyott az arcukról.
Aaron volt az és Nina, a volt barátom, és a volt legjobb barátnőm. Az egy dolog, hogy lefeküdtek egymással, de nem gondoltam, hogy össze is jöttek. Hiszen Nina váltig állította, hogy csak egyszeri eset volt, nagyon megbánta és részegek voltak.

A szemében félelem volt, és kicsi szomorúság, de nem törődtem vele. Erőt vettem magamon, és kikerülve őket tovább mentem.

- Lea.. – szólt utánam halkan a barátnőm, de nem törődtem vele, és kimentem a plázából, meg sem állva a fiúk házáig, ahol az eddig visszatartott sírás azonnal kijött belőlem, és ott zokogtam az előszobában a földön, háttal az ajtónak.  Nem tudom mióta ülhettem már ott, amikor éreztem, hogy valaki kinyitotta az ajtót. Vagyis csak próbálta, mivel ott ültem előtte. Nem tudtam ki lehetett az, hiszen a srácok még nem végezhettek ilyen hamar. Felálltam, letöröltem a könnyeket az arcomról, és kinyitottam az ajtót. Zayn állt előtte, mosolygó arccal, ám amikor meglátta az arcomat, rögtön elkomorodott, és aggódva jött be.

- Héj, mi a baj? – kérdezte.
- Semmi. – ráztam a fejemet.
- Na, Lea. Kérlek, ne csináld. – jött közelebb, majd megfogta a kezemet és a nappaliba húzott, ahol leültetett a kanapéra. Végül sóhajtottam egy hatalmasat, majd belekezdtem, és elmondtam neki, hogy mi történt ma.
- Ne törődj velük. Nem érdemelnek meg téged. – simított végig az arcomon, én pedig hálásan néztem rá.
- Egyébként te, hogy-hogy itt? – kérdeztem, elterelve ezzel a szót.
- Ja! – állt fel hirtelen. – Csak a telefonomért jöttem, amit itt felejtettem, már megyek is vissza.

Felszaladt a szobájába, és kezében a telefonjával tért vissza.

- Nem szívesen hagylak itt egyedül. – nézett rám, szemöldök ráncolva.
- Elleszek. Inkább siess vissza. Majd nézlek a tv-ben. – böktem a fejemmel a fekete plazma felé.
- Rendben. – nevetett. – Te viszont ne sírj többet, nem érdemlik meg. Ha bármi van, akkor csak hívj.
- Jól van. – mosolyogtam.
- Akkor, szia, este találkozunk. – rám kacsintott, adott egy puszit az arcomra, és már ott sem volt.

Fejcsóválva szedtem fel a földről a táskákat, amikben az újonnan beszerzett ruháim voltak, és vigyorogva mentem be a szobámba. Elkezdtem kipakolni a szekrénybe, miközben Zayn-en gondolkoztam. Örülök, hogy haza jött, és egy kicsi erőt öntött belém azzal a pár szóval. Ha most nem beszélek vele, akkor valószínűleg egy nagy tábla csokival ülök a tv előtt és sírok egész délután, amit nagyon nem szerettem volna. A sírásból egy időre elég.

Jól esett, hogy ennyire aggódik értem, annak ellenére is, hogy nem értettem miért, hiszen nem ismerjük egymást még igazán. Viszont eszembe jutottak a szavai, hogy úgy érzi, bízhat bennem, és én is így voltam vele. Úgy gondoltam, hogy bármit elmondhatok neki. Megkedveltem őt ez alatt a 2 nap alatt, és érzem, hogy mi még nagyon jó barátok lehetünk.

A vásárlásban és a pakolásban elment az idő, ugyanis már fél 6 volt. Nagyon éhes voltam, hiszen még egész nap nem ettem semmit, ezért a közeli kis üzletbe, amit hazafelé jövet láttam elmentem és vettem pár dolgot. Úgy gondoltam csinálok egy kis csirkét, a fiúk biztosan örülni fognak neki.

Kicsit féltem ugyan belekezdeni, hiszen egyedül még soha nem csináltam, mindig anyu, vagyis Jenna segített, de amikor elkészültem, és megkóstoltam, egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon, mivel szerintem egész finom volt. Legalább ezzel kicsit meghálálom a srácoknak, hogy befogadtak.

Nem akartam egyedül enni, és amikor megláttam, hogy már 7 óra múlott 5 perccel, hagytam a csirkét a konyhában és a nappaliba szaladtam, hogy nézhessem a fiúkat.
Már bent voltak, de nem sokról maradhattam le.
Nem voltak sokáig, csupán 10 percig, de ez alatt az idő alatt is szinte könnyesre nevettem magam. Nagyon viccesek voltak, ugyanúgy, mint élőben. Teljesen olyanok voltak, mint itthon. Egymást ugratták, és szinte alig tudtak komoly válaszokat adni. Főleg Harry és Louis.

Amikor vége lett, és a srácok elköszöntek, én pedig visszamentem a konyhába, hogy megterítsek. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő, ameddig ideérnek a stúdióból, így siettem, és pont akkor lettem kész, amikor nevetve bejöttek.

- Húha. – csillant fel Niall szeme.
- Csináltam vacsit, csak, hogy megháláljam, hogy itt lehetek veletek, és befogadtatok. – mutattam zavartan az asztal felé.
- De édes. – vigyorgott Harry, majd nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt leült volna, a többiek pedig követték. Zayn maradt utoljára.
- Jól vagy? – suttogta a fülembe, mire én halványan bólintottam.
- Ülj le, te is. – mutattam az üres székre előttem.

Kicsit izgultam, és érdeklődve néztem mindegyiknek az arcát, amikor elkezdtek enni, de megnyugtattak, hogy finom lett,  így megkönnyebbülten láttam neki én is a vacsorának.