44. rész

(zene)

- Sajnálom,  de nem szolgálhatok jó hírrel. Lea nagyon legyengült az utóbbi 1-2 hétben, a szervezete nem bírja ezt a rengeteg gyógyszert, a fájdalmai erősebbek, és az állapota sokat romlott a napokban. Nagyon sajnálom Mr. Malik, elhiszem, hogy fájdalmas ezt hallani, de nincs már sok ideje hátra.
- Ez mégis mit jelent? - kérdezte Louis helyettem, miután észrevette, hogy én képtelen vagyok megszólalni.
- Nem tudom pontosan, lehet 1 hét, 2 hét, de az sem biztos, hogy az éjszakát képes lesz túlélni.
- Mi? Az.. az nem lehet. - ráztam meg a fejemet. - Valamit biztos lehet tenni! Kérem.
- Sajnálom, mi mindent megpróbáltunk, de erre számítani lehetett, hiszen Lea nem járt kemoterápiás kezelésekre. Őszintén sajnálom.
Danielle hangos zokogásban tört ki, Liam pedig magához ölelte.
- Be lehet hozzá menni? – kérdeztem végül, mire egy bólintást kaptam válaszul.
Nem néztem a fiúkra, nem mondtam nekik semmit, csak kikerülve az orvost bementem Lea kórtermébe.
Az ajtót becsuktam magam mögött, majd meg is álltam ott, és csak néztem őt. Annyira csodálatosan nézett ki még most is. Ártatlan arca, ahogy a hosszú barna haja keresztezi, egyszerűen gyönyörű volt. Nem akartam elhinni, hogy el fogom veszíteni. Nem tudtam elfogadni, annyira hihetetlen volt, hogy pár hónapja még minden rendben volt, boldogok voltunk, most pedig...
- Zayn. - hallottam meg hirtelen gyenge, erőtlen hangját, így azonnal odamentem hozzá, és leültem az ágyának a szélére.
- Kicsim. - suttogtam, majd adtam egy puszit a homlokára.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. - és halványan elmosolyodott,úgy nézett fel rám.
- Persze, hogy itt vagyok. Megígértem, hogy végig itt leszek, emlékszel?
- Ez már a vége? - kérdezte, és közben lecsukta a szemét. Halkan, és nyugodtan beszélt. Mint aki már beletörődött a sorsába. Feladta.
Tudtam, hogy nem vár rá választ, így nem is adtam neki. Amúgy sem tudtam volna, és felesleges lett volna, hiszen mindketten tudtuk a választ a kérdésére.
- Olyan fáradt vagyok. - szólalt meg újra, kis idő elteltével. - Úgy értem igazán fáradt. Elfáradtam.
- Istenem, Lea. - mondtam, és nem törődtem azzal, hogy talán nem lenne szabad, lerúgtam magamról a cipőmet, és lefeküdtem mellé az ágyra. Közel húztam magamhoz, arcomat a nyakához fúrtam, szememet pedig összeszorítottam.
- Zayn, nézz rám, kérlek. - kérte, és gyengéden végigsimított a karomon. - Édesem, kérlek. -szólt újra, miután nem mozdultam, így ez után már felemeltem a fejem, hogy szemébe tudjak nézni. A gyönyörű szép, kék szeme most nem csillogott olyan vidáman, boldogan, mint régen. Fáradt volt, és kimerült.
- Szeretném, ha megígérnél nekem valamit. - mondta.
- Bármit. Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Azt, hogy legyél boldog.
- Ne! - vágtam közbe. Tudtam, hogy lehet ez az utolsó pillanat, amikor beszélgetünk, de nem akartam búcsúzkodni, én még nem voltam felkészülve arra. - Kérlek ne kezdj el búcsúzkodni, oké? Még ne!
- Zayn, ne csináld. Csak ígérd meg nekem, hogy boldog leszel, és, hogy soha nem fogsz elfelejteni. - nézett rám szomorúan, kérlelően.
- Hogy tudnálak elfelejteni? - ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
- Csak ígérd meg. - kért erőtlenül. Megszakadt a szívem. Azt kívántam, hogy felébredjek ebből a szörnyű rémálomból, és újra minden szép legyen. Sajnos tudtam, hogy ez nem lehetséges, mert ez nem álom, hanem a szörnyű és igazságtalan valóság.
- Ígérem. - bólintottam, majd éreztem, hogy egy könnycsepp elhagyja a szememet.
- Ne sírj, kérlek. - fogta meg az arcomat, és letörölte a könnycseppeket, de közben neki is elfátyolosodott a tekintete. - Azt akarom, hogy mosolyog.
- Annyira szeretlek, szerelmem. Nem akarlak elveszíteni.
- Én is szeretlek, és köszönöm neked.
- Mit?
- Mindent. Az együtt töltött időt, hogy szerethettelek, és, hogy viszont szerettél. Te egy csodálatos ember vagy, Zayn. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek, és, hogy részese lehettem az életednek, még ha csak egy rövid ideig is. A legszebb, és legfantasztikusabb dolog, vagy ami csak történhetett velem. Köszönöm, hogy boldoggá tettél.
- Minden rendben lesz, majd meglátod. Bízz benne, minden rendbe lesz.. - suttogtam, de már magam sem hittem el amit mondtam.
- Tudod, hogy nem lesz. - ingatta a fejét. - Vége, Zayn.
- Ne hagyj itt, kérlek. Nem akarok nélküled élni, nem tudok nélküled élni. - mondtam halkan.
- Örökké veled maradok, a szívedben, ha hagyod. - mosolygott erőtlenül, belőlem pedig ebben a pillanatban tört ki a zokogás. Nem bírtam tovább, nyakához bújva sírtam.
- Ne sírj, könyörgöm.
- Annyira fáj. - csuklott el a hangom.
- Nekem is, hogy itt kell hagynom téged, de már olyan nyugodt és könnyű mindent. Nem akarok tovább szenvedni, nem bírom már.
- Tudom. - aprót bólintottam, majd felemeltem a fejemet, és a szemébe néztem. A könnyfátyolon, ami a szememet takarta, homályosan láttam az arcát, így kitöröltem a könnyeket a szememből. A haját félresimítottam, majd csodáltam a gyönyörű, megtört arcát. Szerettem volna örökké az emlékezetembe vésni ezt a csodát.
- Csókolj meg. - kérte suttogva, én pedig pár pillanat elteltével teljesítettem a kérését. Lágyan közelítettem ajkaimmal az övéhet, és csókoltam meg. Kezemet az arcára helyeztem, így éreztem, hogy neki is könnyes az arca. Csókunk gyengéd volt, édes, fájdalmas, és szerelmes. Egy búcsúcsók.
- Szeretlek. - suttogta, amikor az ajkaink elváltak egymástól.
- Én is szeretlek. Mindig szeretni foglak.

Utolsó előtti rész, remélem, hogy tetszett, és nem okoztam csalódást. Kérlek titeket, mint az előző résznél, hogy írjátok le mit gondoltok, sokat jelentene. Köszönöm.