24. rész

   

(zene)

- Szia, miben segíthetek? – kérdezte, egy halvány mosollyal az arcán.
- Rose Bonelt keresem. – válaszoltam bizonytalanul.
- Én vagyok az. Te ki vagy? – nézett érdeklődve.

A szám kicsit eltátottam, és csak néztem ő. Alaposan végig néztem rajta, az arcán, a haján. Ő lenne az anyukám?

- Én.. – szólaltam meg bizonytalanul, félénken. – Én, Lea Collins vagyok. A lányod. – mondtam már, kicsit határozottabban.

Az a kis mosoly, ami eddig az arcán volt, azonnal eltűnt, és kételkedve nézett rám. Meglepődött, nem kicsit, ezt láttam rajta. Az arca talán ellágyult egy pillanatra, de aztán rendezte a vonásait.

- Gyere be. – mondta végül halkan.

Félve lépkedtem be a gyönyörű házba. Egy hatalmas nagy előtér tárult elém. Igazán szép volt, világos, és tágas. Nem volt időm nagyon körülnézni, mert Rose szólt, hogy kövessem.
Gondolom a nappaliba mentünk, ahol ő állva maradt, de nekem mutatta, hogy nyugodtan üljek csak le a kanapéra.

- Hogy találtál meg? – kérdezte halkan, pár perc elteltével.

 Addig csak néztük egymást, egyikünk, sem mert szerintem megszólalni. A szobában is körül néztem, ami ugyanolyan szép volt, mint az előtér, vagy talán még szebb. A falakon képek voltak, amiket alaposan megfigyeltem. Többnyire 2 kisgyerek, egy fiú és egy lány szerepelt, de némelyike Rose, és egy férfi is feltűnt. Ezek szerint családja van.

- Felbéreltem egy magánnyomozót. – válaszoltam.
- De, nem értem. Honnan tudtad meg, hogy.. szóval, hogy…
- Hogy örökbe fogadtak? – szóltam közbe, ő pedig bólintott.  – Elmondták, a 18. születésnapomon.

Ez után nem szólt egy ideig, mintha elgondolkodott volna valamin. A távolba meredt, majd leült az egyik fotelre.

- Miért kerestél meg, Lea? Pénzt szeretnél? – tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam.
- Micsoda? Nem, dehogyis. – ráztam a fejemet hitetlenkedve. Mégis, hogy gondolhatja..? – Én csak szerettelek volna megismerni. Választ kapni a kérdéseimre.
- Kérdezz nyugodtan.

Annyira furcsa volt, és bántó az, ahogyan beszélt velem. Egyáltalán nem erre számítottam.

- Miért adtál örökbe? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. – Miért nem akartál te felnevelni?
- Akartalak. Hidd el, nagyon! 17 éves voltam, amikor megszültelek, és nem volt semmim. A szüleimmel nem tartottam a kapcsolatot, nem volt pénzem, sem lakásom. A legjobbat akartam neked, és azt mellettem nem kaptad volna meg. Nem volt pénzem arra, hogy felneveljelek.
- Hát most úgy látszik már nincsenek anyagi problémáid. – mondtam kicsit gúnyosan.
- Nem, valóban nincsenek, de sok időbe tellett, hogy ezt megkaphassam.
- Akkor miért nem kerestél meg? Később, nem akartad tudni, hogy milyen lettem? Te is ugyanúgy megtalálhattál volna, ahogyan én téged.
- Tudtam hol laksz. Végig, tudtam. – válaszolt.

Itt megdöbbentem, kicsit hátrahőköltem.

- Micsoda? Akkor miért nem akartál látni? – néztem rá elkeseredetten.
- Figyelj, rám. Amikor örökbe adtalak nagyon nehéz volt. Bevallom, hogy szörnyű érzés.  A legrosszabb, de tudtam, hogy jót cselekedtem. Fájt, hogy meg kellett válnom tőled, de a te érdekedben tettem. Nem volt más választásom. Egy nap nem telt el azóta, hogy ne gondoltam volna rád, de idővel könnyebb volt, mert tudtam, jó helyen vagy.

Tudtam, hogy őszinte, és igazak ezek a szavak, amiket kimondott. Éreztem, hogy a szememet könnyek kezdik el szúrni, de nem akartam sírni, ezért visszatartottam őket.

- De nem értem, amikor már itt laktál, miért nem kerestél meg, legalább egyszer?
- Mi értelme lett volna? Mit szóltál volna, hogyha beállít hozzátok egy, számodra idegen nő, és azt állítja, az anyukád.

Erre nem tudtam mit mondani, igaza volt. Valószínűleg nem jól kezeltem volna a dolgot.

- Igazad van, de akkor is.. – sóhajtottam fel.
- Sajnálom Lea. Tényleg. Örülök, hogy megkerestél, hogy láttam jól vagy, de mint a képeken láttad, nekem már van egy családom. – mondta, mire én hirtelen megszólalni sem tudtam. Ezzel most mit akar mondani? Kérdőn néztem rá, így folytatta. – Nem tudom, hogy a családom, hogy fogadná azt a hírt, hogy előbukkant a 18 éves lányom, de azt hiszem nem is szeretném megtudni. Sajnálom Lea. Eddig sem voltál része az életemnek, és ezen túl sem szeretném, hogy az legyél. Nem tartozol bele a családomba.  Számomra te nem létezel, kérlek, most menj el, és ne keress többé.

Amikor befejezte, amit mondott felállt, és kiment a szobából. megszólalni nem tudtam, még lélegezni is majdnem elfelejtettem. Már egyáltalán nem próbáltam meg gátat szabni a könnyeimnek, hagytam, hogy szabadon elárasszák az arcomat.

Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam, aztán felálltam, és sietősen távoztam. Ez életem egyik legrosszabb napja, és, hogy teljes legyen még az eső is elkezdett zuhogni. Az időjárás is az én kedvemet ábrázolta.

Nem akartam elhinni, hogy ez történt. Hogy lehet ilyen a saját lányával? Nem tudtam mit csináljak, csak minél hamarabb haza akartam érni. Amire a legjobban szükségem volt jelen pillanatban, az Zayn.

Nem hívtam taxit, pedig tudtam, hogy kicsit messze van a házuk, de akkor sem. Szükségem volt egy kis időre, ameddig legalább magamban rendezem a dolgokat, mielőtt hazaérek.

Gyalog mentem a szakadó esőben, miközben mindenféle dolog jutott az eszembe. Mi értelme volt megkeresni? Csak fájdalmat okoztam ezzel saját magamnak. Óriásit csalódtam, olyat, amilyet még soha az életemben. Váratlanul érte ez az egész, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem. Azt hittem, vagyis inkább azt reméltem, hogy örülni fog majd nekem, ugyanúgy, ahogy én neki.

Eszembe jutottak anyuék, és az, hogy viselkedtem velük. Ők nem ezt érdemelték. Lehet, hogy nem vérszerinti szüleim, de mégis sokkal többet érdemelnének, mint ez a nő, aki az igazi anyám. Ők törődtek velem, számítottam nekik, és most is, szinte még minden nap próbálnak felhívni. Ők a legjobbat adták nekem mindig, mégis elfordultam tőlük. Most már értem milyen érzés lehetett nekik, amikor elmentem tőlük.

Kb. fél óráig tartott az út, és időközben sikerült megnyugodnom, és az eső is elállt. Csak egy kisebb nyári zápor volt, de nem a legjobbkor. Szeretem az esőt, amikor bent vagyok a házban.

Lassan lépkedtem a ház előtt az ajtóhoz, és ugyanilyen lassan nyitottam be. A fiúk a nappaliban ültek, de azonnal felkapták a fejüket, amikor meghallották, hogy megérkeztem. Amikor meglátták milyen állapotban jelentem meg, aggódva figyeltek, Zayn pedig felpattant, és odaszaladt hozzám.

- Jól vagy? – kérdezte, miközben a kezei közé fogta az arcomat.

Nem szólaltam meg, csak a fejemet ráztam, ugyanis újra előtörtek a könnyek a szememből, és éreztem a szorítást a torkomban.

- Mi történt? – nézett rám aggódva.
- Menjünk a szobámba, jó? – suttogtam, majd magamhoz öleltem.
- Rendben, gyere. – bólintott, és felkapott az ölébe, így a derekán átfontam a lábaimat, az arcomat pedig a nyakába fúrtam. Úgy látszott kicsit sem zavarta, hogy csupa víz vagyok, és ő is az lesz.

- Várj, keresek neked valami száraz ruhát. – mondta, miután letett a szoba közepén, és a szekrényem felé indult. Egy melegítőnadrágot és egy pólót vett ki belőle. Segített levetkezni, mivel semmi erőm nem volt, aztán ugyanúgy segített felöltözni is.
- Köszönöm. – suttogtam rá nézve, majd megcsókoltam.
- Elmondod mi történt? – kérdezte ő is, ugyanolyan halkan, mint én, miután elváltak az ajkaink.
- Nem akarok most erről beszélni. Nem bírok. – ráztam tüntetőleg a fejemet, és letöröltem a könnyeimet.
- Jól van, akkor mondod el, amikor akarod. Semmi baj, gyere ide.

Magához húzott, én pedig az ölébe másztam, így szembe voltam neki.

- Próbálj megnyugodni. – suttogta a fülembe, és szüntelenül simogatta hajamat. – Mond, mit csináljak, hogy jobb kedved legyen? – kérdezte szinte már kétségbeesetten pár perc múlva, amikor még mindig hozzábújva sírtam.

Ekkor eltávolodtam tőle, és aggódó, csillogó szemeibe néztem, majd végig simítottam az arcán.

- Csak feledtesd el velem ezt a mai napot. Kérlek.

Azonnal értette mire gondolok, és kicsit kételkedve nézett rám, de aztán ellágyult az arca. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, aztán magához húzott, és lágyan megcsókolt.

A feltételek ugyanazok mint az előző résznél :))