http://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg
Lassan lépkedtem az úton, egy szál fehér rózsával a kezemben. Az arcomat
lehajtottam, és a földet kémleltem. Nem akartam, hogy az emberek felismerjenek,
nyugalmat szerettem volna. Szerencsére zavartalanul eljutottam a temetőhöz,
majd kinyitottam a kaput, és beléptem rajta. Lea sírja nem volt messze a
bejárattól, így pillanatok alatt odaértem, és megálltam előtte. Nagyot
sóhajtottam, aztán a virágot belehelyeztem a sírkőn lévő, fekete márvány
vázába, majd felegyenesedtem. Régen nem jártam erre, már nagyon rég látogattam őt
meg utoljára, de tudtam, hogy most ki kell jönnöm hozzá, hiszen ma van a
születésnapja. Már egy csodás 20 éves, fiatal nő lehetne.
Halvány és egyben szomorú mosoly szökött az arcomra, ahogy eszembe jutott a
gyönyörű arca, csilingelő nevetése, vidám, kedves természete, ami még mindig
élénken élt az emlékezetemben, és kegyetlenül hiányzott.
Hiányzott, hogy a koncertek után
boldogan ugorjon a nyakamba, és megdicsérjen, milyen jók voltunk. Hiányzott,
hogy reggel kis puszikkal ébresszen fel, és, hogy éjszaka a karjaimba bújva
elaludjon. Hiányzott az ölelése, a csókja, a nevetése. Mindene hiányzott. De a legfőképpen, Ő hiányzott.
Minden nap gondoltam rá, nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna legalább
egyszer, az eszembe. Olyankor különböző dolgokon merengtem, hogy vajon, hogyan
alakult volna kettőnk sorsa, ha nem szakít szét minket ez a szörnyű, tragikus
betegség, kettő, fájdalmas évvel ezelőtt.
Nem bírtam visszatartani, a könnyeim akarva-akaratlan buggyantak elő a
szemeimből, ahogy rágondoltam. Eszembe jutottak pillanatok, amiket együtt
éltünk át, a sok közös nevetés, a veszekedések, a szeretkezések, a boldog
pillanatok. Az együtt töltött idő minden egyes percét élveztem, amit vele
tölthettem, és soha, egyetlen pillanatát sem fogom elfelejteni, és nem
cserélném el semmiért ezeket, az emlékeket, amik hozzá kötöttek.
Szemeim hirtelen a márványkőn lévő feliratra siklottak.
Lea Collins
1994. 05. 20. – 2012. 12. 07.
Nem tudtam levenni a tekintetemet a feliratról, akárhogyan is akartam. Csak
néztem, és közben arra gondoltam, hogy milyen igazságtalan az élet. Lea nagyon
kevés ideig élt, sok mindent nem tapasztalhatott meg, még előtte lett volna egy
egész hosszú, és boldog élet, de sajnos a sors kegyetlenül közbe szólt, és neki
csak ennyit adott. Mindössze 18 évet.
A halála utáni napok nagyon nehezek voltak a számomra. Az volt életem
legfájdalmasabb időszaka, amiből azt hittem, hogy soha nem állok talpra. Nem
akartam elhinni, hogy ez történt vele, hogy már nincs tovább. Nem ölelhetem
magamhoz, nem csókolhatom meg, hogy már soha nem súgja a fülembe, hogy mennyire
szeret. Volt időszak, amikor én is meg akartam halni, úgy éreztem, hogy nincs
értelme az életemnek nélküle, hogy nem tudok tovább élni, ha ő nincs velem.
Elveszettnek, gyengének és üresnek éreztem magam. A fiúk és a szüleim próbálták
tartani bennem a lelket, de nagyon nehéz volt. Sokszor kívántam, hogy újra
találkozzunk, de tudtam, hogy lehetetlen. Rengetegszer feküdtem le úgy, hogy
reggel majd felébredek ebből a rémálomból, és akkor újra ott lesz mellettem, aztán
megnyugtat, hogy semmi baj, ez csak egy rossz álom volt, de sajnos ez
soha nem történt meg. De éreztem, hogy itt van, itt van velem, és soha nem hagy
el. Hiszen, ahogy én megígértem neki, hogy boldog leszek, ő ugyanúgy megígérte,
hogy örökké itt marad. A szívemben.
Sok időbe tellett, mire elfogadtam, hogy mi történt, hogy Lea elment, és
soha nem jön vissza. Nem akartam beletörődni, és elfogadni, hogy már nincs
többé. Először haragudtam rá, amiért feladta, dühös voltam, hogy nem harcolt az
életben maradásért. Dühös voltam, amiért itt hagyott, egyedül, védtelenül, tele
fájdalommal a szívemben. Egy idő után aztán a haragom enyhült, és elfogadtam,
beletörődtem a ténybe, miszerint Lea már soha nem fog visszajönni, hogy soha
nem láthatom őt többé. Nehezen, de sikerült elfogadnom egy idő után, hogy
elment. Tudtam, hogy nem hagyhatom el magam, mert ő nem ezt akarná. Tudtam,
hogy erősnek kell maradnom, hiszen megígértem neki. Szavamat adtam, és aztán
mindennap egyre könnyebb, és könnyebb volt.
A szemeim még mindig könnyes volt, amikor hatalmasat dörrent az ég, ezzel
kiszakítva engem a gondolataimból. Szomorúan néztem a virágot, amit hoztam
neki, aztán felnéztem az égboltra, ami sötét felhőkkel volt tele, és gondoltam,
hogy hamarosan zuhogni fog, ezért úgy döntöttem, hogy ideje indulnom.
- Soha nem foglak elfelejteni. – suttogtam, pár perc múlva, amikor erőt vettem
magam, majd egy utolsó pillantást vetettem még a nevére, aztán megfordultam, és
elindultam kifelé a temetőből.
Az utat ezúttal is gyalog tettem meg, jól esett a séta, és kitisztultak közben
a gondolataim. Szerencsére az eső váratott magára, és nem kapott el útközben,
amiért most nagyon hálás voltam.
Arcomra akaratlanul egy óriási és ezúttal boldog mosoly szökött, ahogy
megpillantottam a házat, ahová tartottam. Pillanatok alatt odaértem, majd
csengettem.
- Szia. - nyitott ajtót mosolyogva Ava.
- Szia. - köszöntem neki, aztán beljebb léptem, és megcsókoltam.
- Jól vagy? - kérdezte, miután ajkaink elváltak egymástól. Tudta, hogy milyen
nap van ma, ahogy azt is, hogy Lea milyen fontos volt nekem.
- Igen. - bólintottam.
- Akkor jó. - mondta, és végigsimított az arcomon, mire én csak magamhoz
öleltem. Örültem, hogy nem kérdezett többet, tudta, hogy nem akarok beszélni,
és, hogy csak arra vágytam, hogy magához öleljen, ezzel jelezve, hogy ő itt
van, és minden rendben lesz. Azt hiszem ez az ok, amiért olyan könnyen
beleszerettem, hogy mindig megértő volt velem, kedves, és mindig tudta, érezte,
hogy mit szeretnék, kérdezés nélkül.
Lea halála után, nem gondoltam, hogy valaha is fogok mást szeretni,
hogy túl fogok rajta lépni, de sikerült. Azt hittem, hogy azt az űrt, ami
bennem tátongott, már senki nem töltheti be, hogy soha nem leszek már a régi,
hogy nem fogok tudni, szeretni, és, hogy már nem leszek többé boldog és vidám,
mindaddig, ameddig a sors nem hozott össze Avaval. Véletlen találkozás volt, de
amikor megpillantottam, először, Lea halála után tudtam másként nézni egy nőre.
Bennem volt az érzés, hogy meg kell őt ismernem, hogy nem szabad elengednem, és
nem is engedtem. Ava rengeteget segített nekem, mindent elmeséltem neki, és ő
megértett. Segített újra szeretni, mellette újra tudtam nevetni, tudtam
értékelni a szépet, és tudtam örülni a jónak. Nem éreztem bűntudatott, hiszen
tudtam, hogy Lea is ezt szerette volna, hogy boldog legyek. Megígértette velem,
amikor utoljára beszéltünk.
"Csak ígérd meg nekem, hogy boldog leszel, és, hogy soha nem fogsz
elfelejteni."
Betartottam az ígéretemet, hiszen boldog voltam, és tudtam, hogy soha nem
leszek őt képes elfelejteni. Történjék bármi, ő örökké a szívemben lesz.
Vége
Sziasztok! Elérkeztünk az utolsó részhez, és szomorú vagyok, mert szerettem írni ezt a történetet, de egyszer mindennek vége, sajnos. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvasta, aki véleményezte, és, hogy mindig türelmesen vártátok az új részt. Kérlek most mindenkit aki olvasta, hogy írjon pár szot, és ha lehet, ne csak erről az egy részről, hanem az egész sztoriról, hogy mit gondoltok, és, hogy tetszet-e a befejezést. Nagyon szépen köszönöm mégegyszer mindenkinek, imádlak titeket. ♥
