Új blog

Sziasztok, nyitottam egy új blogot, de ezúttal nem egyedül fogom írni, hanem Beával. Ezúttal a főszereplő Justin lesz, és tudom, hogy sokan szerettétek volna, ha írok még az 1D-ről, de remélem, hogy attól még ezt is olvasni fogjátok, és tetszeni fog nektek.

A képre kattintva találjátok meg:

Jó olvasást!

45. rész

http://www.youtube.com/watch?v=aNzCDt2eidg

Lassan lépkedtem az úton, egy szál fehér rózsával a kezemben. Az arcomat lehajtottam, és a földet kémleltem. Nem akartam, hogy az emberek felismerjenek, nyugalmat szerettem volna. Szerencsére zavartalanul eljutottam a temetőhöz, majd kinyitottam a kaput, és beléptem rajta. Lea sírja nem volt messze a bejárattól, így pillanatok alatt odaértem, és megálltam előtte. Nagyot sóhajtottam, aztán a virágot belehelyeztem a sírkőn lévő, fekete márvány vázába, majd felegyenesedtem. Régen nem jártam erre, már nagyon rég látogattam őt meg utoljára, de tudtam, hogy most ki kell jönnöm hozzá, hiszen ma van a születésnapja. Már egy csodás 20 éves, fiatal nő lehetne.
Halvány és egyben szomorú mosoly szökött az arcomra, ahogy eszembe jutott a gyönyörű arca, csilingelő nevetése, vidám, kedves természete, ami még mindig élénken élt az emlékezetemben, és kegyetlenül hiányzott.
 Hiányzott, hogy a koncertek után boldogan ugorjon a nyakamba, és megdicsérjen, milyen jók voltunk. Hiányzott, hogy reggel kis puszikkal ébresszen fel, és, hogy éjszaka a karjaimba bújva elaludjon. Hiányzott az ölelése, a csókja, a nevetése. Mindene hiányzott. De a legfőképpen, Ő hiányzott. Minden nap gondoltam rá, nem volt olyan nap, amikor ne jutott volna legalább egyszer, az eszembe. Olyankor különböző dolgokon merengtem, hogy vajon, hogyan alakult volna kettőnk sorsa, ha nem szakít szét minket ez a szörnyű, tragikus betegség, kettő, fájdalmas évvel ezelőtt.
Nem bírtam visszatartani, a  könnyeim akarva-akaratlan buggyantak elő a szemeimből, ahogy rágondoltam. Eszembe jutottak pillanatok, amiket együtt éltünk át, a sok közös nevetés, a veszekedések, a szeretkezések, a boldog pillanatok. Az együtt töltött idő minden egyes percét élveztem, amit vele tölthettem, és soha, egyetlen pillanatát sem fogom elfelejteni, és nem cserélném el semmiért ezeket, az emlékeket, amik hozzá kötöttek.
Szemeim hirtelen a márványkőn lévő feliratra siklottak.

Lea Collins
1994. 05. 20. – 2012. 12. 07.

Nem tudtam levenni a tekintetemet a feliratról, akárhogyan is akartam. Csak néztem, és közben arra gondoltam, hogy milyen igazságtalan az élet. Lea nagyon kevés ideig élt, sok mindent nem tapasztalhatott meg, még előtte lett volna egy egész hosszú, és boldog élet, de sajnos a sors kegyetlenül közbe szólt, és neki csak ennyit adott. Mindössze 18 évet. 
A halála utáni napok nagyon nehezek voltak a számomra. Az volt életem legfájdalmasabb időszaka, amiből azt hittem, hogy soha nem állok talpra. Nem akartam elhinni, hogy ez történt vele, hogy már nincs tovább. Nem ölelhetem magamhoz, nem csókolhatom meg, hogy már soha nem súgja a fülembe, hogy mennyire szeret. Volt időszak, amikor én is meg akartam halni, úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek nélküle, hogy nem tudok tovább élni, ha ő nincs velem. Elveszettnek, gyengének és üresnek éreztem magam. A fiúk és a szüleim próbálták tartani bennem a lelket, de nagyon nehéz volt. Sokszor kívántam, hogy újra találkozzunk, de tudtam, hogy lehetetlen. Rengetegszer feküdtem le úgy, hogy reggel majd felébredek ebből a rémálomból, és akkor újra ott lesz mellettem, aztán megnyugtat, hogy semmi baj, ez csak egy rossz álom volt, de sajnos ez  soha nem történt meg. De éreztem, hogy itt van, itt van velem, és soha nem hagy el. Hiszen, ahogy én megígértem neki, hogy boldog leszek, ő ugyanúgy megígérte, hogy örökké itt marad. A szívemben.
Sok időbe tellett, mire elfogadtam, hogy mi történt, hogy Lea elment, és soha nem jön vissza. Nem akartam beletörődni, és elfogadni, hogy már nincs többé. Először haragudtam rá, amiért feladta, dühös voltam, hogy nem harcolt az életben maradásért. Dühös voltam, amiért itt hagyott, egyedül, védtelenül, tele fájdalommal a szívemben. Egy idő után aztán a haragom enyhült, és elfogadtam, beletörődtem a ténybe, miszerint Lea már soha nem fog visszajönni, hogy soha nem láthatom őt többé. Nehezen, de sikerült elfogadnom egy idő után, hogy elment. Tudtam, hogy nem hagyhatom el magam, mert ő nem ezt akarná. Tudtam, hogy erősnek kell maradnom, hiszen megígértem neki. Szavamat adtam, és aztán mindennap egyre könnyebb, és könnyebb volt.
A szemeim még mindig könnyes volt, amikor hatalmasat dörrent az ég, ezzel kiszakítva engem a gondolataimból. Szomorúan néztem a virágot, amit hoztam neki, aztán felnéztem az égboltra, ami sötét felhőkkel volt tele, és gondoltam, hogy hamarosan zuhogni fog, ezért úgy döntöttem, hogy ideje indulnom.
- Soha nem foglak elfelejteni. – suttogtam, pár perc múlva, amikor erőt vettem magam, majd egy utolsó pillantást vetettem még a nevére, aztán megfordultam, és elindultam kifelé a temetőből.

Az utat ezúttal is gyalog tettem meg, jól esett a séta, és kitisztultak közben a gondolataim. Szerencsére az eső váratott magára, és nem kapott el útközben, amiért most nagyon hálás voltam.
Arcomra akaratlanul egy óriási és ezúttal boldog mosoly szökött, ahogy megpillantottam a házat, ahová tartottam. Pillanatok alatt odaértem, majd csengettem.
- Szia. - nyitott ajtót mosolyogva Ava.
- Szia. - köszöntem neki, aztán beljebb léptem, és megcsókoltam.
- Jól vagy? - kérdezte, miután ajkaink elváltak egymástól. Tudta, hogy milyen nap van ma, ahogy azt is, hogy Lea milyen fontos volt nekem.
- Igen. - bólintottam.
- Akkor jó. - mondta, és végigsimított az arcomon, mire én csak magamhoz öleltem. Örültem, hogy nem kérdezett többet, tudta, hogy nem akarok beszélni, és, hogy csak arra vágytam, hogy magához öleljen, ezzel jelezve, hogy ő itt van, és minden rendben lesz. Azt hiszem ez az ok, amiért olyan könnyen beleszerettem, hogy mindig megértő volt velem, kedves, és mindig tudta, érezte, hogy mit szeretnék, kérdezés nélkül.
 Lea halála után, nem gondoltam, hogy valaha is fogok mást szeretni, hogy túl fogok rajta lépni, de sikerült. Azt hittem, hogy azt az űrt, ami bennem tátongott, már senki nem töltheti be, hogy soha nem leszek már a régi, hogy nem fogok tudni, szeretni, és, hogy már nem leszek többé boldog és vidám, mindaddig, ameddig a sors nem hozott össze Avaval. Véletlen találkozás volt, de amikor megpillantottam, először, Lea halála után tudtam másként nézni egy nőre. Bennem volt az érzés, hogy meg kell őt ismernem, hogy nem szabad elengednem, és nem is engedtem. Ava rengeteget segített nekem, mindent elmeséltem neki, és ő megértett. Segített újra szeretni, mellette újra tudtam nevetni, tudtam értékelni a szépet, és tudtam örülni a jónak. Nem éreztem bűntudatott, hiszen tudtam, hogy Lea is ezt szerette volna, hogy boldog legyek. Megígértette velem, amikor utoljára beszéltünk.
"Csak ígérd meg nekem, hogy boldog leszel, és, hogy soha nem fogsz elfelejteni."

Betartottam az ígéretemet, hiszen boldog voltam, és tudtam, hogy soha nem leszek őt képes elfelejteni. Történjék bármi, ő örökké a szívemben lesz.

                                    Vége

Sziasztok! Elérkeztünk az utolsó részhez, és szomorú vagyok, mert szerettem írni ezt a történetet, de egyszer mindennek vége, sajnos. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki olvasta, aki véleményezte, és, hogy mindig türelmesen vártátok az új részt. Kérlek most mindenkit aki olvasta, hogy írjon pár szot, és ha lehet, ne csak erről az egy részről, hanem az egész sztoriról, hogy mit gondoltok, és, hogy tetszet-e a befejezést. Nagyon szépen köszönöm mégegyszer mindenkinek, imádlak titeket. ♥

44. rész

(zene)

- Sajnálom,  de nem szolgálhatok jó hírrel. Lea nagyon legyengült az utóbbi 1-2 hétben, a szervezete nem bírja ezt a rengeteg gyógyszert, a fájdalmai erősebbek, és az állapota sokat romlott a napokban. Nagyon sajnálom Mr. Malik, elhiszem, hogy fájdalmas ezt hallani, de nincs már sok ideje hátra.
- Ez mégis mit jelent? - kérdezte Louis helyettem, miután észrevette, hogy én képtelen vagyok megszólalni.
- Nem tudom pontosan, lehet 1 hét, 2 hét, de az sem biztos, hogy az éjszakát képes lesz túlélni.
- Mi? Az.. az nem lehet. - ráztam meg a fejemet. - Valamit biztos lehet tenni! Kérem.
- Sajnálom, mi mindent megpróbáltunk, de erre számítani lehetett, hiszen Lea nem járt kemoterápiás kezelésekre. Őszintén sajnálom.
Danielle hangos zokogásban tört ki, Liam pedig magához ölelte.
- Be lehet hozzá menni? – kérdeztem végül, mire egy bólintást kaptam válaszul.
Nem néztem a fiúkra, nem mondtam nekik semmit, csak kikerülve az orvost bementem Lea kórtermébe.
Az ajtót becsuktam magam mögött, majd meg is álltam ott, és csak néztem őt. Annyira csodálatosan nézett ki még most is. Ártatlan arca, ahogy a hosszú barna haja keresztezi, egyszerűen gyönyörű volt. Nem akartam elhinni, hogy el fogom veszíteni. Nem tudtam elfogadni, annyira hihetetlen volt, hogy pár hónapja még minden rendben volt, boldogok voltunk, most pedig...
- Zayn. - hallottam meg hirtelen gyenge, erőtlen hangját, így azonnal odamentem hozzá, és leültem az ágyának a szélére.
- Kicsim. - suttogtam, majd adtam egy puszit a homlokára.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. - és halványan elmosolyodott,úgy nézett fel rám.
- Persze, hogy itt vagyok. Megígértem, hogy végig itt leszek, emlékszel?
- Ez már a vége? - kérdezte, és közben lecsukta a szemét. Halkan, és nyugodtan beszélt. Mint aki már beletörődött a sorsába. Feladta.
Tudtam, hogy nem vár rá választ, így nem is adtam neki. Amúgy sem tudtam volna, és felesleges lett volna, hiszen mindketten tudtuk a választ a kérdésére.
- Olyan fáradt vagyok. - szólalt meg újra, kis idő elteltével. - Úgy értem igazán fáradt. Elfáradtam.
- Istenem, Lea. - mondtam, és nem törődtem azzal, hogy talán nem lenne szabad, lerúgtam magamról a cipőmet, és lefeküdtem mellé az ágyra. Közel húztam magamhoz, arcomat a nyakához fúrtam, szememet pedig összeszorítottam.
- Zayn, nézz rám, kérlek. - kérte, és gyengéden végigsimított a karomon. - Édesem, kérlek. -szólt újra, miután nem mozdultam, így ez után már felemeltem a fejem, hogy szemébe tudjak nézni. A gyönyörű szép, kék szeme most nem csillogott olyan vidáman, boldogan, mint régen. Fáradt volt, és kimerült.
- Szeretném, ha megígérnél nekem valamit. - mondta.
- Bármit. Mit szeretnél? - kérdeztem.
- Azt, hogy legyél boldog.
- Ne! - vágtam közbe. Tudtam, hogy lehet ez az utolsó pillanat, amikor beszélgetünk, de nem akartam búcsúzkodni, én még nem voltam felkészülve arra. - Kérlek ne kezdj el búcsúzkodni, oké? Még ne!
- Zayn, ne csináld. Csak ígérd meg nekem, hogy boldog leszel, és, hogy soha nem fogsz elfelejteni. - nézett rám szomorúan, kérlelően.
- Hogy tudnálak elfelejteni? - ráztam meg a fejemet hitetlenkedve.
- Csak ígérd meg. - kért erőtlenül. Megszakadt a szívem. Azt kívántam, hogy felébredjek ebből a szörnyű rémálomból, és újra minden szép legyen. Sajnos tudtam, hogy ez nem lehetséges, mert ez nem álom, hanem a szörnyű és igazságtalan valóság.
- Ígérem. - bólintottam, majd éreztem, hogy egy könnycsepp elhagyja a szememet.
- Ne sírj, kérlek. - fogta meg az arcomat, és letörölte a könnycseppeket, de közben neki is elfátyolosodott a tekintete. - Azt akarom, hogy mosolyog.
- Annyira szeretlek, szerelmem. Nem akarlak elveszíteni.
- Én is szeretlek, és köszönöm neked.
- Mit?
- Mindent. Az együtt töltött időt, hogy szerethettelek, és, hogy viszont szerettél. Te egy csodálatos ember vagy, Zayn. Hálás vagyok, hogy megismerhettelek, és, hogy részese lehettem az életednek, még ha csak egy rövid ideig is. A legszebb, és legfantasztikusabb dolog, vagy ami csak történhetett velem. Köszönöm, hogy boldoggá tettél.
- Minden rendben lesz, majd meglátod. Bízz benne, minden rendbe lesz.. - suttogtam, de már magam sem hittem el amit mondtam.
- Tudod, hogy nem lesz. - ingatta a fejét. - Vége, Zayn.
- Ne hagyj itt, kérlek. Nem akarok nélküled élni, nem tudok nélküled élni. - mondtam halkan.
- Örökké veled maradok, a szívedben, ha hagyod. - mosolygott erőtlenül, belőlem pedig ebben a pillanatban tört ki a zokogás. Nem bírtam tovább, nyakához bújva sírtam.
- Ne sírj, könyörgöm.
- Annyira fáj. - csuklott el a hangom.
- Nekem is, hogy itt kell hagynom téged, de már olyan nyugodt és könnyű mindent. Nem akarok tovább szenvedni, nem bírom már.
- Tudom. - aprót bólintottam, majd felemeltem a fejemet, és a szemébe néztem. A könnyfátyolon, ami a szememet takarta, homályosan láttam az arcát, így kitöröltem a könnyeket a szememből. A haját félresimítottam, majd csodáltam a gyönyörű, megtört arcát. Szerettem volna örökké az emlékezetembe vésni ezt a csodát.
- Csókolj meg. - kérte suttogva, én pedig pár pillanat elteltével teljesítettem a kérését. Lágyan közelítettem ajkaimmal az övéhet, és csókoltam meg. Kezemet az arcára helyeztem, így éreztem, hogy neki is könnyes az arca. Csókunk gyengéd volt, édes, fájdalmas, és szerelmes. Egy búcsúcsók.
- Szeretlek. - suttogta, amikor az ajkaink elváltak egymástól.
- Én is szeretlek. Mindig szeretni foglak.

Utolsó előtti rész, remélem, hogy tetszett, és nem okoztam csalódást. Kérlek titeket, mint az előző résznél, hogy írjátok le mit gondoltok, sokat jelentene. Köszönöm.

43. rész

(zene)

Zayn szemszög
Az idő gyorsan telt el, miután hazajöttünk Párizsból. Az ott töltött napok fantasztikusak voltak, de aztán Londonban visszacsöppentünk a valóságba, ami sajnos már kevésbé volt szép. Nekem interjúkra, fotózásokra, stúdióba kellett járnom, míg Lea szinte minden második napját az orvosnál töltötte. Szörnyűek voltak az elkövetkező hetek és hónapok. Lea nagyon rosszul érezte magát, egyre többször volt rosszul, és a fájdalmai is erősebbek voltak. A fotózásokat, muszáj volt abbahagynia, amit nagyon bánt, mivel szerette csinálni, de sajnos nem csinálhatta sokáig. Próbált erős lenni, és, még ha nem is mondta, de láttam rajta, hogy fáj neki, hogy több dologról is le kell mondania. Egy idő után már nem járt el otthonról sem, csak nagyon ritkán, ha a lányoknak vagy nekem sikerült őt rábeszélnünk, hogy mozduljon ki. Az állapota egyre csak romlott, de a kapcsolatunk erős volt. Vele voltam és segítettem neki mindig, amikor csak szüksége volt rám. Akármennyire is volt szomorú a helyzetünk, mégis boldogok voltunk, mert ott voltunk egymásnak, szerettük egymást. Ez volt számunkra a legfontosabb. Minden egyes percet kihasználtuk, mert nem tudtuk, hogy meddig van erre lehetőségünk.

Kedd délután volt, és éppen az ír barátommal jöttünk el ebédelni, mivel még reggel megígértem neki, hogy elkísérem. Lehet, hogy rossz ötlet volt, mert neki az ebédje annyi ideig tart mint nekem a reggelim, és a vacsorám együtt.  
- Niall, siess már. - mondtam neki unottan, amikor én már vagy 10 perce befejeztem a kajálást, de ő még vígan falatozott.
- Most miért nem ehetek nyugodtan? - nézett rám értetlenkedve.
- Szerintem senki nem eszik nálad nyugodtabban. - forgattam a szemem, és már épp válaszolt volna, amikor megszólalt a telefonom, ami az asztalon hevert. Liam neve és képe volt a kijelzőmön, így felvettem.
- Igen?
- Hol vagy? - szólt bele, és a hangjából mintha félelem hallatszódott volna ki.
- Niallel kajálunk. Szerintem már nemsokára otthon vagyunk, vagyis remélem. - néztem jelentőségteljesen a szőke hajú barátomra. - Miért? Baj van?
- Azonnal be kell jönnötök a kórházba, mert Lea rosszul lett.
- Mi? - kérdeztem aggódva, rémülten.
- Fogalmam sincs, egyszer csak összeesett, mi már úton vagyunk.
- Rendben, sietünk. - mondtam, és kinyomtam a telefont, majd felálltam, és intettem Niallnek, hogy kövessen. Értetlenkedve nézett rám, de amikor észrevette az arcomat, inkább nem szólt semmit, és miután kifizette a pincért, kisétált utánam az étteremből.
- Mi történt? - kérdezte, miközben én próbáltam egy taxit keresni. Nem volt nehéz, mivel London egyik forgalmas utcáján voltunk, így hamar ráakadtam egyre. Beültünk, bemondtam a kórház címét, és csak aztán fordultam Niallhez.
- Lea rosszul lett, Liam azt mondta, hogy összeesett. - magyaráztam neki, és kétségbeesetten néztem rá. - Niall, úgy félek.
- Haver, nyugodj meg, nem lesz semmi baj. - próbált meg nyugtatni, de láttam rajta, hogy ő is fél, és egyáltalán nem biztos abban, amit mond.
Nem mondtam erre semmit, csak lemondóan megráztam a fejemet. Nem tudtam gondolkozni, csak a járt a fejemben, hogy minden rendben legyen, semmi baj ne történjen. Nem voltam még felkészülve arra, hogy elveszítsem, egyszerűen nem. Mondjuk, nem hiszem, hogy erre valamikor is kész leszek.
Türelmetlenül doboltam a lábammal, alig vártam, hogy végre már ott legyünk. Niall tanácstalanul ült mellettem, de örültem, hogy nem kezd el hülyeségeket beszélni és nyugtatni.
Amikor megérkeztünk a kórház elé, szinte még le sem parkolt az autó, én már kipattantam, és gyors léptekkel mentem be a kórházba. Nem törődtem azzal, hogy esetleg kifizessem a sofőrt, tudtam, hogy Niall majd megteszi helyettem.
Megkérdeztem a recepción lévő öreg nénit, hogy merre menjek, aki eligazított, így pár pillanat múlva már egy folyosón fordultam be, ahol aztán megpillantottam a fiúkat, majd Daniellet és Scarlettet.
- Hol van? - kérdeztem, amikor eléjük értem.
- Az orvos most vizsgálja. - válaszolt Dani, én pedig rákaptam a tekintetemet. A szeme könnyes volt, és Liamhez bújva ült a fehér széken. Be akartam hozzá menni, és már indultam is volna, de Louis elém állt.
- Zayn, nem mehetsz be. - kért nyugodtan.
- De.. de, muszáj tudnom, hogy van. Nem várhatok itt tétlenül. - ráztam meg a fejemet.
- Figyelj, elhiszem, hogy nehéz, de meg kell várnod, ameddig az orvos kijön onnan. Sajnálom. - nézett a szemembe, és láttam rajta, hogy tényleg sajnálja, és ő is legszívesebben bemenne oda, hogy megtudja, mi van. - Próbálj megnyugodni. - tette a vállamra a kezét.
- Ne mond, hogy próbáljak megnyugodni, mégis, hogy tudnék megnyugodni? - kérdeztem tőle feszültem, majd lelöktem a kezét a vállamról, és az egyik kicsit távolabb eső székhez mentem, ahová leültem.
A térdemre könyököltem, és a kezembe temettem az arcomat. Nem akartam Louissal kiabálni, de annyira feszült voltam. Féltem, igazán meg voltam rémülve. A könnyeim hirtelen nekem is elő akartak törni, de sikerült visszafojtanom őket. Szerencsére.  Nem akartam gyengének tűnni, pedig tudtam, hogy senki nem ítélne el érte. Úgy éreztem, hogy erősnek kell maradnom. Lea miatt, az ő kedvéért, mert tudtam, hogy nem szeretne szomorúnak látni. Azt akartam, amit ő szeretett volna, de nem ment. Éreztem, hogy az első könnycsepp elhagyja a szememet, majd azt követte a többi is, de én gyorsan letöröltem őket, és nem hagytam, hogy több is előbújjon.
Nem tudtam, hogy meddig várhattunk még ott, de egyszer csak nyílt a kórterem ajtaja, majd Lea orvosa sétált ki rajta, nyomában egy nővérrel, aki aztán kikerülve a fiúkat el is ment. Felálltam a székről, ahol eddig ültem, és odamentem hozzájuk.
- Doktor úr, ugye minden rendben van? - kérdeztem reménykedve, mire ő rám kapta a tekinteté, amiből sajnos semmi jót nem tudtam kiolvasni.

Nem a leghosszabb rész lett tudom, de azért, mivel kétfelé választottam. Úgy döntöttem, hogy 2 rész helyett még 3 lesz. Vagyis már csak 2. Remélem tetszett, és mivel ez már nagyon a vége, kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, hogy tetszik-e nektek, vagy sem. Köszönöm! :)

42. rész

(zene)

Kíváncsian kezdtem el felvenni a ruhákat, amiket Zayn kikészített nekem. Fogalmam sem volt, hogy ugyan mit találhatott ki. Kicsit rendbe hoztam magam a fürdőben is, és mire visszamentem a szobámba, ő már az ágyon ült.
- Kész vagy? - nézett fel rám, kérdőn.
- Igen, de hová megyünk? Kérlek, áruld el.
- Nemsokára megtudod, ígérem. - mosolygott, és odajött hozzám, majd végig simított az arcomon, de én lehajtottam a fejemet, mivel eszembe jutott a legutolsó találkozásunk, és, ahogyan elváltunk egymástól. Nem tudtam, hogy most mégis, hogy állunk, de nem kérdeztem rá. Úgy látszott, nem haragszik, és én nem akartam elrontani.
- Rendben. - bólintottam lassan. - Akkor menjünk. - mondtam, majd a kis táskámért nyúltam volna, ám Zayn visszafordított magához.
- Szeretlek, Lea. Tudod, ugye?
- Igen. - bólintottam. - Én is szeretlek. - suttogtam, aztán lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait, és egy lágy, kis puszit adtam rájuk. Végül aztán, amikor elváltunk egymástól, Zayn megfogta a bőröndömet, amibe a ruháimat pakolta, majd elindultunk.
- Várj, a szüleim? - torpantam meg hirtelen, amikor elmentünk a szobájuk előtt.
- Tudnak mindenről, nyugi.
- Csak én nem tudok semmiről? - kérdeztem, mire ő nevetve bólintott egyet.
- Ígérem, hamarosan számodra is kitisztul a kép. - biztosított.
Egy autó várt minket a ház előtt, amiben számomra egy ismeretlen férfi ült. Zayn nem mutatott be neki, sőt nem is szóltak egymáshoz. Amint mi beültünk a hátsó ülésre, ő azonnal elindult. Először megfordult a fejemben, hogy  visszavisz hozzájuk, de amikor láttam, hogy másfelé megyünk, azonnal elvetettem ezt a gondolatot. Nagyon kíváncsi voltam, de nem kérdezősködtem, mert tudtam, hogy úgysem árulna el semmit.
Meglepődtem, amikor az autó leparkolt a kikötőben, és Zayn kiszállt belőle, majd intett, hogy kövessem. Neki is volt egy bőröndje a csomagtartóban, így már biztos voltam benne, hogy elutazunk, csak azt nem tudtam, hogy hová.
- Gyere. - mondta halkan, miután megköszönte a sofőrnek az utat. Felém nyújtott kezét összekulcsoltam a sajátommal, és követtem őt. Egy hajóhoz értünk, amire felmentünk, miután megmutatta a jegyeket, amiket a zsebéből halászott elő. Kíváncsian néztem körbe, hátha itt lesznek a többiek, de csak ketten voltunk, és pár idegen ember. A kabátomat összehúztam magamon, mivel nagyon hideg volt ilyenkor éjszaka.
- Mostmár igazán elárulhatnád, hogy hová megyünk. - fordultam felé, de ő csak mosolyogva megrázta a fejét, mire én szomorúan néztem rá.
- Kibírod. - suttogta, aztán megcsókolt, majd bementünk a hajó belsejébe. Egyszerű szárnyashajóval utaztunk, ami úgy nézett ki belülről, mint egy busz, csak tágasabb volt. Elfoglaltuk a helyünket, középen. Én ültem az ablakhoz, és amint helyet foglaltunk azonnal hozzábújtam Zaynhez.
- Legalább annyit mondj, hogy mennyi ideig tart az út.
- 5 óra, körülbelül. - válaszolt, mire én nagy szemekkel néztem fel rá.
- Olyan sok? - csodálkoztam.
- Alhatsz addig, és úgy kevesebbnek fog majd tűnni. - simított végi a kezemen, én bólintottam, majd adtam neki egy puszit, és a fejemet a vállára döntöttem. Csendben voltunk, én egy kis ideig még néztem ki az ablakon, majd elindult a hajó, én pedig elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Zayn mocorog, így engem sikeresen felébresztett. Álmosan néztem fel rá, hogy mi történt.
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. - mondta.
- Nem baj. - dörzsöltem meg a szememet. - Mennyi időt aludtam?
- 4 órát, én is most ébredtem.
- Értem. - bólintottam, majd visszabújtam hozzá, de már nem akartam aludni. Inkább kinéztem az ablakon, és a látvány azonnal megragadott. A vízen nagyon szépen tükröződtek a felkelő nap sugarai, gyönyörű látvány volt.

- Csodálatos. – suttogtam, de úgy, hogy Zayn is hallja.
- Igen, szerintem is. – mondta, közben pedig átkarolt a kezével, és a mellem alatt megfogta az enyémet.
Lenéztem összekulcsolt kezünket, és hirtelen olyan megnyugvást éreztem, mint még soha. Történhet bármi, mi ketten mindig együtt leszünk. Tudtam, hogy számíthatok rá, éreztem, mellettem, van.
Amikor egyre közelebb kerültünk a célhoz, én egyre izgatottabb lettem, hogy ugyan hová megyünk. Volt ugyan egy sejtésem, de nem éltem bele magam, mert nem akartam aztán csalódni. Viszont amikor aztán a hajó megállt reggel 7 órakor, és kiszálltunk, csillogó szemekkel fordultam a szerelmem felé, aki vigyorogva nézett rám.
 - Párizs? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
- Örülsz?
- Úristen, igen! Nagyon. –Nevettem, majd a nyakába ugrottam, és megcsókoltam.
Nevetve engedett el, miután elváltak ajkaink. Elővett egy sapkát és egy szemüveget, amit feltett, én pedig vigyorogva vártam. Nem láttam még semmit a városból, de a tábla, amire nagy betűkkel rá volt írva, hogy Paris megerősítette a sejtésemet, miszerint a szerelem és a divat fővárosában voltunk. Egy taxival mentünk a szállodához, amiben meg fogunk szállni. Egész úton az ablakhoz tapadva bámultam kifelé, és csak néztem a várost. Kicsi korom óta szeretnék eljutni ide, de sajnos még nem volt rá lehetőségem, egészen idáig. Elmondhatatlanul boldog voltam.

Sajnos nem tartott sokáig az út, és hamar megállt az autó egy hatalmas, és gyönyörű szálloda előtt. A szállodai szobánk is legalább olyan szuperül nézett ki, mint a hotel kívülről. A kilátásról nem is beszélve. Gyönyörű volt, egyszerűen elbűvölt. Kimentem az erkélyre és gyönyörködtem az Eiffel-toronyban. Egyszer csak azt éreztem, hogy két erős kar fonódik a derekam köré. Nem ijedtem meg, hiszen tudtam, hogy csak Zayn lehet az.
- Hihetetlen, annyira fantasztikus. – mondtam halkan. – El sem hiszem, hogy itt vagyok.
- Hidd csak el. – mosolygott.
- Miért jöttünk ide, Zayn? – kérdeztem.
- Mert tudom, hogy mennyire szerettél volna eljutni ide, és én azt akartam, hogy velem gyere, így elhoztalak. Ez amolyan bocsánatkérő kis ajándék is, amiért egy barom voltam. Ne haragudj. – fordított meg, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, így hátat fordítottam a csodálatos Párizsnak.
- Nem haragszom, megértem, hogy ideges lettél. Azt hiszem, hogy én is hasonlóan reagáltam volna.
- Én csak.. egyszerűen csak nem akarlak elveszíteni. Annyira rossz, hogy tudom, hogy bármikor elveszíthetlek, hogy többé talán nem láthatlak. Ettől a tudattól egyszerűen megőrülök. Én még soha nem éreztem így, és nem tudom kezelni az érzéseimet. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom. Csak azt tudom, hogy mióta velem vagy, minden annyira más, annyira varázslatos és egyszerű. Fáj, mert nagyon szeretlek, és .. Istenem, ez olyan nehéz. – suttogta, majd felemelte a fejét, hogy a könnyeket vissza tudja tartani, de nem sikerült neki.
- Zayn. – suttogtam megtörten, és a kezemet az arcára tettem, hogy nézzen rám, így is tett. Szeme könnyes volt, arca szomorú, meggyötört. Talán most értettem meg igazán, hogy ő mit is érezhet. Mondani akartam valami, hogy kicsit megnyugtassam, de nekem is nehezen jöttek a szavak.
- Ez nekem nagyon rossz, és nagyon nehéz. – folytatta végül. – De én elfogadom a döntésedet. Veled leszek, ameddig csak az idő engedi, ameddig csak lehet, és segíteni fogok neked, mindenben. Mindig itt leszek, bármiben számíthatsz rám. Szeretlek annyira, és fontos vagy nekem annyira, hogy tiszteletben tartsam a döntésedet. Akármennyire is nehéz.
- Köszönöm. – suttogtam könnyes szemekkel, majd letöröltem az ő arcát is, és hozzábújtam.
Szerettem volna még mondani valamit, hogy mennyire hálás vagyok neki, és mennyire szeretem őt, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. Úgy éreztem, hogy nem is kell. Csak álltunk ott, és szorosan szorítottuk egymást. Ez volt a kapcsolatunk egyik legérzelmesebb, legszomorúbb, legfájdalmasabb pillanata. Talán itt pecsételődött meg az egész. Tudtuk, hogy már elválaszthatatlanok leszünk, és mindent meg fogunk tenni, hogy a lehető legtöbb időt tölthessük majd együtt, hogy ne veszekedjünk, ne legyünk dühösek egymásra. Soha nem éreztem még ilyen biztonságban magam, mint a karjaiban.
Zayn kicsit eltávolodott tőlem, én pedig érdeklődve néztem rá.
- Mit szólnál, ha kipakolnák, lemennénk reggelizni, aztán pedig kimennénk a városba? – kérdezte. Úgy láttam, hogy sikerült megnyugodnia, rendezte az érzéseit, már nem sírt, és az arca sem volt könnyes.
- Rendben. – egyeztem bele mosolyogva. Nem akartam már szomorkodni, és szerintem ő is így volt vele.
Adott egy kisebb csókot a számra, majd bementünk, és közösen pakoltuk ki a cuccokat. Közben megtudtam, hogy 4 napig leszünk itt, ami ugyan nem sok, de nem zavart. Örültem, hogy egyáltalán itt vagyunk.
Miután elpakoltunk még átöltöztünk, és csak az után mentünk le a hotel éttermébe, ahol rengeteg finomság közül választhattunk. Bő fél óráig tartott mire jóllaktunk, mert beszélgettünk is közben. Igazán jó hangulatban telt a reggeli, de én már tűkön ülve vártam, hogy Zayn is végezzen, mert ki akartam menni minél hamarabb a városba.

- Jól van, látom, már nem bírsz magaddal, menjünk. - mondta nevetve, én pedig azonnal felpattantam, amit ő fejcsóválva nézett.
- Az Eiffel-toronyhoz menjünk először. - kértem, amikor kimentünk a hotel bejáratán.
- Rendben, oda megyünk, ahová csak akarod. - mosolygott.
A szálloda autójával vittek el minket a toronyhoz, mivel mi nem ismertük a környéket, és nem akarunk eltévedni, ezért igénybe vettük a recepciós férfi ajánlatát. Hamar oda értünk, csupán pár percig tartott az út. Ámulva néztem felém tornyosuló gyönyörűségre. Sok ember volt itt, de Zayn elintézte, hogy ne kelljen kivárnunk a sort, így mi azonnal felmehettünk.
- Ez elképesztő. - mondtam tátott szájjal, amikor már fent voltunk a tetején. Zayn mögém állt, és átkarolta a derekamat, úgy néztük az elénk táruló várost.
- Varázslatos. - suttogta a fülembe. - Ahogyan te is az vagy.
- El sem hiszem, Zayn, annyira köszönöm, hogy elhoztál ide. Nagyon szeretlek. - hálálkodtam, és megfordultam.
- Én köszönöm, hogy vagy nekem, és, hogy boldoggá tettelek. Szeretlek. - mondta, majd megcsókolt, én pedig viszonoztam.


Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt rész, nincs mentségem, egyszerűen csak nem volt kedvem. Igérem, hogy a következőre már nem kell majd ennyit várnotok! Remélem, hogy tetszett azért, és írtok majd komikat! A mésik szomorú hír pedig, hogy sajnos már nemsokára vége ennek a sztorinak. Nem szeretném tovább húzni, mert úgy érzem, nincs értelme. 2-3 rész lesz még. Sajnálom.
u.i: az új kinézetről mit gondoltok? Tetszik, vagy a régi jobb volt?

41.rész

Az elmúlt napokban, hetekben nem csináltam mást, csak egyik orvostól mentem a másikhoz. Szinte már a kórházban éltem. Ez a helyzet nagyon megviselt engem, fáradt voltam és kedvetlen. Egyedül a Zaynnel töltött idők dobták kicsit fel a kedvemet, ő gyakran elfelejtette velem, hogy mi van körülöttem.
Időközben el kellett döntenem, hogy akarok-e kemoterápiás kezelést, én pedig hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy nem. Azt mondta az orvosom, nagyon kevés az esélye annak, hogy felépüljek, így én elutasítottam a kezelést.  Nagyon leszívná az összes erőmet, hullana hajam, és még megannyi rossz dolog. Ha talán kicsivel több esély lenne a felépülésre, de így nem akartam.  Az utolsó heteket, hónapokat nem úgy szerettem volna eltölteni, hogy teljesen ki vagyok készülve. Én szerettem volna maradni, saját magam. Nem egy olyan személy, akit teljesen leépített a kemoterápia. Az orvosom először nem helyeselte az ötletet, de miután rájött, hogy nem tudja megváltoztatni a döntésemet nem erősködött. Ettől függetlenül gyakran kell majd járnom vizsgálatra, és gyógyszereket is fogok szedni. Főként fájdalomcsillapítókat.
A szüleim nehezen fogadták, főleg az anyukám, de egy hosszas beszélgetés után elfogadta, hogy mit akarok.  Tudom, hogy nehéz ez nekik, ugyanúgy, ahogy nekem, de nem tudják megváltoztatni a döntésemet. Akármennyire is szeretnék, itt most senkinek nem választhat helyettem.
A számomra legnehezebb beszélgetés még hátra van, Zayn még nem tudja. Tudtam, hogy nagyon ki fog akadni, de minél hamarabb túl akartam rajta lenni.  Előre sejtettem, hogy nem fog örülni.

- Szia. – köszöntem neki, amikor bementem a házba, és rátaláltam a konyhába. Nem költöztem vissza hozzájuk, úgy gondoltam, hogy már a szüleimmel maradok.
- Szia. – nézett rám mosolyogva, én pedig odamentem hozzá és a mellette lévő széken foglaltam helyet, majd adtam egy puszit az arcára. – Jól vagy?
- Aha. – bólintottam. – Többiek?
- Niall a szobájában. Liam Daniellenél, Harry és Louis pedig nem tudom. Gyere, menjünk a szobámba.
- Rendben. – mondtam, aztán felálltunk, és felsétáltunk a saját szobájába.
- Örülök, hogy itt vagy. Szerettem volna én is elmenni hozzád, de megelőztél. – kuncogott és közben magához ölelt, aztán megcsókolt.
- Valamit el kell mondanom, Zayn. Azért jöttem. – hajtottam le a fejemet, miután elváltunk egymástól.
- Micsodát? – kérdezte, és a kis kanapéra mutatott, hogy üljünk le.
- Szóval.. – kezdtem, de nehezen jöttek a szavak. Nagyon nehezen.
- Igen? Megijesztesz. – nézett rám félve.
- Én.. – kezdtem el újra, de megint megakadtam.
- Lea, nekem bármit elmondhatsz.
- Tudom, de ez olyan nehéz. – sóhajtottam. Nem sírtam, sikerült visszatartanom a könnyeket, amik kikívánkoztak. Az elmúlt hetekben már annyiszor rám jött, hogy sikerült megtanulnom nem kimutatni őket.  
- Csak mond ki. – biztatott, de láttam rajta, hogy fél. Az utóbbi időben nem beszéltünk nagyon a betegségemről, mert érzékenyen érintette mindkettőnket ez a téma.
- Nem fogok kemoterápiára járni. – mondtam, aztán gyorsan lehajtottam a fejemet. Pár percig csendben voltunk, aztán amikor már nem bírtam, lassan felnéztem az arcába. Megdöbbenve, hitetlenkedve nézett.
- Mi? – kérdezte. – Most csak hülyéskedsz, ugye?
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Sajnálom, Zayn. Sokat gondolkodtam ezen, és már véglegesen eldöntöttem.
- Eldöntötted? És nem érdekel, hogy a körülötted lévő emberek mit gondolnak?
- De, persze, hogy érdekel! Viszont ez az én életem, senki más nem dönthet róla, csak én!
- Lea, nem teheted ezt! Még csak 18 éves vagy, még előtted az élet, és te csak így eldobod magadtól?
- Zayn, az esély arra, hogy túlélem kevesebb, mint 20%! Az kevés, nagyon kevés!
- Mégis több mint a semmi. Nem teheted ezt. – rázta a fejét kétségbeesetten.
- Sajnálom, Zayn. – néztem szomorúan a szemeibe.
- Ezt nem akarom elhinni, egyszerűen nem megy! Kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc. – temette a kezeibe az arcát.
- El kell fogadnod a döntésemet. Ha szeretsz, elfogadod. – simítottam a kezemet az övére, ám ő dühösen ellökte onnan, majd felpattant mellőlem.
- Hát épp ez az, szeretlek, és ezért nem akarom elfogadni! Hogy kérhetsz ilyet tőlem? Hogy gondolod? Ha már rám nem is, de legalább gondolj kicsit a szüleidre! Szerinted nekik ez milyen? Fogalmad sincs róla, hogy milyen érzés megtudni azt, hogy a szerelmed halálos beteg! Fogalmad sincs!  Ne legyél már ennyire önző! – kiabált.
- Igazságtalanul viselkedsz velem, Zayn! Szerinted nekem olyan könnyű? Azt hiszed annyira, könnyen hoztam meg ezt a döntést? Azt hiszed, hogy olyan egyszerű nekem? Szerinted nekem milyen volt megtudni ezt? Hát közlöm, hogy kicsit sem könnyebb, mint neked! Nem értem milyen jogon vágsz ilyeneket a fejemhez! Kicsit sincs most igazad, egyáltalán nincs! – kiabáltam már én is. – Egyáltalán nem én vagyok az önző, hanem te! Nem azért jöttem ide, hogy veszekedjünk. Azt hittem mellettem fogsz állni, de úgy látszik tévedtem! Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most megyek. Gondolkodj el magadon! – vágtam még hozzá, majd ott hagytam, mielőtt egy szót is szólhatott volna.

Szomorúan hagytam el a házat, és gyalog tettem meg az utat hazafelé, ami így kicsit több mint fél óráig tartott. Nem gondoltam, hogy Zayn ennyire nekem fog esni. Tudtam, hogy dühös lesz, de ez, hogy így engem hibáztat, és ilyeneket vág majd a fejemhez, erre igazán nem számítottam. Letört voltam ez után a beszélgetés után, letört voltam még pár nappal a beszélgetésünk után is. Főleg, hogy Zayn egyáltalán nem keresett. Már 3 nap telt el, de ő még csak egy üzenetet sem küldött. Én fel akartam egyszer hívni, de kinyomta, így nem próbálkoztam utána. Fogalmam nem volt, hogy most mégis, hogy állunk egymással. Bíztam benne, hogy hamarosan felkeres. Nagyon szerettem volna vele beszélni, megölelni, megcsókolni, mert hiányzott. Bántott, amiért összevesztünk.
Anyu is észre vette rajtam, hogy valami baj van, amire a vacsora után rá is kérdezett.
- Baj van, kicsim? Mostanában olyan letörtnek tűnsz, és Zaynt sem láttam már itt pár napja.
- Kicsit összevesztünk. Nem fontos. – vontam vállat. – Biztosan kibékülünk hamarosan, mint mindig. – villantottam rá egy bágyadt mosolyt, hogy némiképpen megnyugodjon, de való igaz, ő és apu sem voltak a legjobb lelki állapotban mostanában.
- Biztos? Ha valamiben tudok segíteni, vagy csak beszélgetni szeretnél, én itt vagyok. – simított végiga arcomon.
- Tudom, és köszönöm. Szeretlek, anyu. – öleltem magamhoz.
- Én is téged, kicsim. El sem tudod képzelni, hogy mennyire. – sóhajtott.
- Most megyek, lefekszem, mert kezdek elfáradni.
- Rendben. – engedett el, majd gyorsan el is fordult. Ebből gondoltam, hogy megint sír, mint mostanában gyakran.
- Jó éjt. – súgtam, aztán gyorsan feliszkoltam a szobámba, ahol én is eleresztettem pár könnyet, majd elmentem fürödni, aztán befészkeltem magam az ágyba, és rövid időn belül aludtam is.

Az éjszaka közepén valami mocorgásra, pakolásra keltem. Félve nyitottam ki a szememet, majd kapcsoltam fel az éjjeli kislámpámat, és némiképp megnyugodtam, amikor megláttam, hogy Zayn áll a szobámban. A kezében egy táska volt, és mindenféle ruhát tett bele a szekrényemből.
- Zayn? Te mit keresel itt? – kérdeztem álmosan, miután magamhoz tértem.
- Öltözz fel, oda tettem neked ruhát. – mutatott a székemre, ahol tényleg ott volt pár darab, de a tekintetemet rögtön visszavezettem rá, és éretlenkedve vizslattam. Mit akar az éjszaka közepén?
- Miért? Hová megyünk?
- Meglepetés. –jött oda hozzám, és adott egy puszit. – Siess, mert elkésünk!

40. rész

(zene)

Danielle szemszög

Nem akartam hinni a fülemnek, amikor elmentem Liamhez, és elmondta, hogy Lea mit tett.Én nagyon sajnáltam a barátnőmet, és szerettem, de egyben dühös is voltam rá. Gondoltam, hogy nehéz most neki, de a menekülés nem megoldás semmire. Többször próbáltam őt felhívni, de a szám már nem volt elérhető. Tehetetlen voltam, mivel nem tudtam hová ment, így esélytelen volt, hogy esetleg felkeressem és észhez térítsem. Persze a fiúk csak találgatnak, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen hirtelen elment, míg én teljesen tisztában voltam vele. Zayn ki volt készülve, szétesett. Nagyon szomorú volt, nem evett, nem beszélt senkivel, csak feküdt a szobájában, és néha kiment cigizni. A fiúk tanácstalanok voltak, nem tudták, mit kellene csinálniuk, hogy Zayn kicsit jobbkedvű legyen, hiszen még arról sem volt fogalmuk miért tette ezt Lea.
Már a második napom volt a fiúknál, amikor is nem bírtam tovább nézni Zayn szenvedését, ezért behívtam Liamet a szobánkba, hogy elmondjam neki, amit tudtam.
- Miről van szó? - kérdezte érdeklődve a szerelmem.
- Leáról. Tudom, hogy miért ment el. - hajtottam le a fejemet.
- Mi? Akkor menjünk, és mondjuk el Zaynnek. - pattant fel, de én megfogtam a kezét, és visszarántottam.
- Várj! Nem olyan egyszerű.
- Miért? Mi a baj, Dani? - fogta meg a kezemet gyengéden.
- Lea.. szóval .. leukémiás. - súgtam.
- Micsoda? - nézett rám megütközve.
- Amikor itt voltam múlthéten, zokogva jött haza az orvostól, és addig faggattam, ameddig nem mondta el.
- De még lehet rajta segíteni, ugye? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem biztos, Liam. - ráztam meg a fejemet, miközben a könnyeim lassan utat törtek maguknak lefelé az arcomon, ő pedig azonnal az ölébe húzott és magához ölelt, majd nyugtatóan a hátamat kezdte el simogatni.
- El kell mondanunk Zaynnek.
- Megígértem, hogy tartom a számat. - néztem fel az arcába.
- Kicsim, Zayn össze van törve, joga van tudni. - motyogta a fülembe. - Képzeld el, hogy fogja magát érezni, amikor kiderül, és már késő lesz. Hidd el, neked is hatalmas bűntudatod lesz, amiért nem szóltál neki, és soha nem fogja nekünk megbocsátani. Ha akarod, majd én elmondom, de sajnálom, nem bírok eltitkolni egy ilyen dolgot az egyik legjobb barátom elől.
Hosszas győzködés után beláttam, hogy Liamnek igaza van, így beleegyeztem, de én akartam elmondani neki. Liam nyugtatásképpen velem jött, így végül együtt avattuk be Zaynt, mivel nekem másodszorra már nem igazán jöttek a szavak. Életem legszomorúbb percei voltak, és szívszorító látvány volt úgy látni a barátunkat. Eddig is nagyon lelombozott volt, de a rossz hír után, szinte megsemmisült. Szó nélkül állt fel, és hagyott ott minket. Bárcsak ne kerültem volna soha ilyen helyzetbe.

Lea szemszög

Fáradtan mentem haza a délutáni bevásárlásból, ahová anyu elküldött. Lehajtott fejjel bandukoltam, és csak akkor néztem fel, amikor az utcánkba értem, ám ekkor meg is torpantam attól, akit láttam a házunk előtt, az autónak dőlve. Egy pillanatra megrémültem, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, majd végül erőt vettem magamon, és folytattam tovább az utamat. Amikor a házunkhoz értünk úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, hogy itt van, és próbáltam mellette elmenni, de ahogy azt gondoltam, nem engedte.
- Lea. - ért utól, és megállított.
- Minek jöttél ide? - kérdeztem, de közben nem néztem rá. - Világosan megmondtam, hogy ne keress.
- Beszélnünk kell.
- Nincs miről beszélnünk. - ráztam meg a fejemet esetlenül.
- Szerintem meg igen. Tudok mindent. - mondta, mire én felkaptam a fejemet és ijedten néztem a karikás, fáradt szemeibe, amik most nem csillogtak úgy, mind szoktak. Nem voltak tele élettel, vidámsággal. Fáradtságot tükröztek, letörtséget, ahogy az egész arca. Soha nem láttam még őt ennyire letörtnek, de még így is nagyon jól nézett ki.
- Honnan..? Persze, Danielle. - szorítottam össze a szemeimet. - Nem érdekes Zayn, menj el kérlek. Jobb lesz így. - súgtam és lenyeltem a torkomba keletkező gombócot.
- Lea, hagyd abba ezt a viselkedést! Azt hiszed, hogy azzal, ha ellöksz magadtól majd minden rendben lesz? Hát közlöm veled, hogy nem! Elhiszem, hogy szörnyű érzés, de szerinted nekem nem az? Kibaszottul hiányoztál ebben a pár napban, amit külön töltöttünk, és amikor Danielle és Liam elmondta, hogy miért mentél el, úgy gondoltam, hogy mindennek vége. Összetörtem, egyszerűen magamba roskadtam, nem bírtam. Órákig zokogtam a szobámban, és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne ennek a rossz álomnak, mert egyszerűen megőrülök! Utálom a gondolatot, hogy elveszíthetlek, és nem teszed könnyebbé. Együtt talán túljuthatnánk ezen, ha nem taszítanál el mindenkit, akinek egy kicsit is fontos vagy. Veled akarok lenni, addig, ameddig ez a szörnyűség véget nem ér. Veled akarok lenni, amikor kilábalsz ebből. Szeretlek, úgyhogy kérlek, engedd, hogy itt legyek. - halkult le a végére a hangja, és szomorú, kétségbeeset tekintettel nézett rám, míg én fölbegyökerezett lábakkal, és könnyektől elárasztott arccal álltam. Nem tudtam, mit mondjak, így csak csendben álltunk és néztük egymást.
- Nem akartok bejönni? Talán nem az utcán kellene ezt megbeszélnetek. - hallottam meg a hátam mögül anyu hangját. Bólintottam, aztán befelé indultam, Zayn pedig követett. A táskákat odaadtam anyunak, mi pedig felmentünk a szobámba. Leültem az ágyamra, de ő állva maradt. Pár percig csendben voltunk, majd én szólaltam meg először.
- Én csak.. egyszerűem csak félek, Zayn. - néztem fel az arcára.
- Tudom. - jött oda hozzám, majd ő is leült mellém. - Tudom, Lea. Ez nagyon szörnyű dolog, amin most keresztül kell menned, de én itt akarok lenni melletted. Segíteni akarok neked, amiben csak tudok. Szeretlek, és nem akarlak magadra hagyni. Könyörgöm, hagyd, hogy itt legyek. - fogta meg a kezemet.
- Nem akarom, hogy így láss. - hajtottam le a fejemet. - Nem akarlak belekeverni ebbe, mert tudom, hogy rossz lesz. Kegyetlen lesz, és nem akarlak belevinni ebbe a szenvedésbe, ami rám vár.
- Kicsim, édesem nem foglak magadra hagyni, ezt nem kérheted tőlem. Szerinted tudnám folytatni a dolgomat úgy, ahogy eddig? Szerinted tudnám tovább élni az életemet úgy, mintha semmi nem történt volna? Lehetetlent kérsz. - lehelte.
- De ez annyira nehéz. Nem akarom, hogy a fiúk, vagy bárki sajnálkozva nézzen rám. Ez olyan megalázó.
- Ne beszélj butaságokat. A fiúk is biztosan melletted lesznek, és ők is segíteni szeretnének majd, senki nem fog rád szánakozva tekinteni. Szeretnek téged.
- Akkor is, én úgy érzem, hogy egyedül kell ezt végig csinálnom. Ezer más dolgotok van, mint velem törődni.
- Hagyd abba, kérlek. - simított végig az arcomon. - Fogadd el végre, hogy nem foglak magadra hagyni, együtt megoldjuk. Együtt leszünk, boldogan, és csak ez számít. Gondolj arra, hogy milyen jó lesz, ha ennek az egésznek vége. - döntötte homlokát az enyémnek. 
- Szereltek, Zayn. - suttogtam, könnyeimmel küszködve. - Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg neked, hogy ilyen vagy. Annyira szeretlek. - öleltem meg, és azonnal kitört belőlem a zokogás.
- Ne sírj, kérlek. - dünnyögte a fülembe, de hallottam, hogy elcsuklott a hangja. Kicsit eltoltam magától, és ránéztem, így láttam, hogy könnyesek a szemei, majd egy kis könnycsepp elindult lefelé az arcán. - Olyan igazságtalan ez. - rázta a fejét hitetlenkedve. Nem szóltam semmit, csak bebújtam a karjaiba. Aranyos volt, de valahogy én nem tudtam abban bízni, hogy boldog vége lesz ennek az egésznek.

Imádlak titeket, köszönöm a 10 komit az előző részhez! Remélem ez is tetszett! :)